K
i
e
m
e
l
t

h
í
r
e
k
Kiemelt hírek
 
 
Novemberi szentjeink
2018. december 4. - Értékeink-örökségünk
« vissza
abnsztimre-csonkaibolya.jpg, Szent Imre.Csonka Ibolya alkotás.
Szent Imre.Csonka Ibolya alkotás.
Novemberi szentjeink
^ További képekért
kattintson a fotóra!
Szent Erzsébet és Szent Imre

Sík Sándor írja Szent magyarság című elmélkedéssorozatában:
„Ha lelki szemeinket kinyitjuk, egy győzelmes sereg sokaságát látjuk felsorakozni, végeláthatatlan sorát azoknak, akik mind az Istenből származtak és akik mind meggyőzték a világot: ők a szentek, a szentek csodálatos tábora… A szentek és boldogok centrumában mindig ott áll Jézus. Mind hozzá akarnak hasonlítani. Ők a győztesek, akik az emberi természetet legyőzték és ugyanakkor megdicsőítették.”
A magyar szentek sorából kiemelkedik két „novemberi szentünk”, Szent Imre és Szent Erzsébet, akiknek egyházi névünnepéről november 5-én, illetve november 19-én emlékezünk meg minden évben. Sík Sándor idézett elmélkedésében Szent Erzsébetet, mint a nőiesség szentjét méltatja, Szent Imrét pedig, mint a hősiesség szentjét jellemzi. Kettejüket azonban nemcsak novemberi égi születésnapjuk köti össze, hanem sok minden más is. Mindketten 24 évesen érkeztek meg az Örök Hazába, mondhatnánk: ifjúságuk csúcsán. Erényeikben, személyiségükben egészen eltértek annak a kornak ideáljától, amelyben éltek. Az a kor ugyanis, amelyben éltek, az uralkodói és a vagyoni tekintélyt alapvetőnek tekintő, a származásból fakadó felsőbbrendűséget elfogadó és döntéseiben alkalmazó kor volt. Szent Imre és Szent Erzsébet magas fokon gyakorolták az alázatot, a lemondást, az áldozatot. Egy olyan korban tették ezt, amelyben az önzés és az erőszak mindennapos volt. Amikor a hősiesség elképzelhetetlen volt fegyvertelenül. Szent Imre és Szent Erzsébet a belső harc emberei voltak, akiknek eszménye volt a Szent Pál által megfogalmazott biztatás: A jóval győzd le a rosszat! Ezért kortársaik, de az utókor is gyakran élhetetlennek tartotta őket, mert nem éltek származásbeli előnyeikkel, nem használták ki annak lehetőségeit a maguk javára, hanem hűségesen követték Jézust életvitelükkel, példát adva ezzel kortársaiknak és az utókornak. Sík Sándor szavával: „felkiáltójelet írtak életszentségükkel a magyar történelem egére. Rövid életük volt, de az teljes élet volt…”

De hát mitől teljes egy élet? – tehetné föl a kérdést korunk embere, aki azt legtöbbször csak az anyagiakban méri, az anyagiakkal, hatalommal, hírnévvel megszerezhető élményekben, élvezetekben, előnyökben tudja elképzelni. Én úgy fogalmaznék: Egy élet attól tud kiteljesedni, ha életet adó maggá tud nemesedni, vagyis a környezetében megfogan, bimbót bont másokban is, s új ágakat hajt majdan nemzedékről nemzedékre, azaz a jövő csírázik benne: családom jövője, nemzetem jövője, a világ jövője s a már a földön megkezdődött Isten Országának jövője.
Elevenítsük fel most Szent Imre és a 200 évvel később született Szent Erzsébet hitvalló, példaadó életét, s vizsgáljuk meg, mi az a morális örökség, amit életpéldájukkal, cselekedeteikkel reánk hagytak!

SZENT IMRE

Szent István királynak és Gizella királynénak a Szent István Nagyobbik legendája szerint több fia is volt, de ezek a gyerekek korán meghaltak – erről a Képes Krónika is említést tesz. Az utókor a sorból csak az Imre előtt nem sokkal születhetett Ottó herceg nevét őrizte meg, aki mint akkor legidősebbnek számító fiúgyermek, trónörökösjelölt volt. Imre életéről csak keveset tudunk. Az Érdy-kódex (16. század) magyar nyelvű legendája (1527) szerint kereken 1000-ben született Fehérváron. A Pray György és Katona István jezsuita történetírók nevéhez kötődő régi breviáriumok (18. század) szerint pedig 24 éves korában halt meg (1031-ben), s ez alapján születési ideje 1007-re tehető. Napjaink történészei is ez utóbbi dátumot fogadják el. A 11-12. század fordulója táján írt életrajzok évszámot nem tartalmaznak ugyanis, ezekben csupán annyit jegyeztek föl, hogy Imre halálakor ifjúkorban(iuvenis)volt.

A hercegfiút hétéves koráig édesanyja, az imádságos lelkületű, Mária-tisztelő Boldog Gizella királyné nevelte. Gyakran látogattak el a Bakonyaljára, Bodajkra, amely kezdettől búcsújáróhely volt a Szűzanya védelme alatt. Gyógyító vizű kútjából zarándokok sokasága oltotta szomját és számos csodás gyógyulás is történt itt. De gyakran látogatta Imre herceg édesanyjával Veszprémet is, amely abban az időben fejedelmi központi rangban állott, s itt élt Sarolt, Imre nagyanyja is. Később, ifjúvá serdülve is sűrűn megfordult itt Imre, s olyankor meglátogatta szolgája kíséretében Szent György templomát, amely akkor az egyetlen (még Géza fejedelem idején épült) szentegyháza volt Veszprémnek.

Hétéves korától 14 éves koráig Imre nevelését a királyi pár Szent Gellértre, a tudós bencésre bízta, hogy pallérozza fiuk műveltségét. Gellért keze alatt Imre latin műveltséget szerzett, elvégezte a kor legmagasabb iskolai fokozatait, a triviumot és quadriviumot. A tudományok mellett a vallás, valamint a papi-szerzetesi élet rejtelmeibe is beavatta Gellért Imrét. Az ifjú a legenda tanúsága szerint 14 éves kora körül titokban tisztasági fogadalmat tett Veszprémben a Szent György-kápolnában: „Megtörtént egy éjszaka, hogy kíséretében csupán egy szolgával imádkozás céljából titokban az igen régi és ódon templomba ment Imre, mely Veszprém városában Krisztus legdrágább vértanújának, Szent Györgynek tiszteletére épült. Itt hosszasan imádkozva azt kutatta magában, hogy mit ajánlhatna fel, amit az Isten legszívesebben elfogadna tőle. Ekkor egyszerre rendkívüli világosságú fény árasztotta el a templomnak egész épületét és e fényben az isteni szózat ezeket mondta: ’A legkiválóbb erény a szüzesség; lelkednek és testednek szüzességét kérem tőled, ezt ajánld fel és ebben a szándékodban maradj meg…”.

A fogadalom tehát nem csupán testi szüzességi fogadalmat, hanem lelki tisztaságban való elköteleződést is jelentett (olyan fogadalmat, amelyre minden gyónás végén ígéretet teszünk, hogy ti. a bűnt és a bűnre vezető alkalmakat elkerüljük). E tisztasági fogadalom a teljesen Istennek szentelt élet ígérete volt, szerzetesi életre felkészítő fogadalom. A legenda szerint, mikor kiderült Imre számára, hogy a kápolnában elhangzott ígéretnek fültanúja volt szolgája is, erősen megígértette vele, hogy csak halála után mondhatja el azt, addig, mint titkot, meg kell tartania.

A króniakaírók szerint ekkortájt történhetett, hogy a trón várományosa, Ottó meghalt. Szent István király ezután immár egyetlen életben lévő fiára, Imrére számíthatott csupán, hogy halála után majd tovább viszi az általa megteremtett magyar állam vezetését. Ezért átvette a 14 esztendős Imre herceg nevelését, hogy felkészítse őt az ország vezetésére, az államirányítás tudományára. „Institutio morum ad Emericum ducem – Erkölcsi intelmek Imre herceghez” című művében személyes útmutatást is adott az uralkodáshoz fiának. Ebben arról ír, hogy milyennek kell lennie jellemében, diplomáciájában, lelki alkatában, törvénykezésében, hadvezetési ismereteiben, katonai-harci rátermettségében egy keresztény uralkodónak, egy országvezetőnek.

A röviden Intelmek néven emlegetett útmutató tízparancsolata vázlatpontokban ekképp fogalmazható meg:
A keresztény uralkodó feladata a hit, az egyházi és világi, erényeikben kimagasló nemzeti nagyságok tisztelete, tanácsaik meghallgatása. A türelem erényének gyakorlása az ítélkezésben, a törvények megtartása, az idegenek befogadásának erénye (a felebarátiság jegyében), az idősek, a szülők tisztelete, az imádságos élet, a kegyesség és irgalmasság gyakorlása.

Mint jövendő uralkodótól, Imrétől is elvárták, hogy rangjának megfelelő házasságot kössön, s biztosítsa a dinasztia fennmaradását utódaiban. A krónikák alapján három (horvát, lengyel vagy görög, azaz bizánci) királyi családot feltételezhetünk, ahonnan feleséget választhatott magának. Hitvestársát nem ismerjük, de az azonban bizonyos, hogy a hercegi pár kölcsönös megegyezéssel szűzi házasságban élt egymással. Imrét kötötte tisztasági fogadalma, s ezt hitvese is elfogadta, gyermekük nem született. Ez az ún. „józsefházasság” a koraközépkorban igen gyakori volt.
1020 körül Imre, elkerülve a királyi udvarából a legenda tanúsága szerint elfoglalta a trónörökös herceget megillető dukátust (hercegséget), és apja rábízta a „királyi sereg” parancsnokságát. Valószínűsítik a történészek azt is, hogy 1031-ben apja mellett Imre is felvonult seregével a Magyarországra hódító szándékkal rátörő II. Konrád német-római császár csapatai ellen. Másutt kimondottan a győztes győri ütközet önálló vezéreként emlegetik őt, de egyes források a csatát és az ellenség Bécsig való visszaverését egyedül Szent István király hadi dicsőségének tulajdonítják.

Az idős és beteg István király hatalmának csúcspontján, 1031-ben Székesfehérvárott utódja, egyetlen életben maradt fia megkoronázására készült, hogy a keresztény magyar nép jövendőjét így biztosítsa. Néhány hónappal a német támadás visszaverése után azonban bekövetkezett a tragikus fordulat, Imre meghalt. A Hildesheimi Évkönyvek (11. sz.) hírül adja: a herceg egy vadászaton vadkan támadásának áldozata lett. Rejtélyes módon azonban a Legenda hallgat Imre haláláról. Történészek vitatják e halált. Ez a halálok, fogalmaznak, gyakori az uralkodói családok, korabeli harcosok, hadseregvezérek körében, s mögötte majdnem mindig erőszak, gyilkosság, vérbosszú áll. Imrét egyes kutatók feltételezése szerint pogány harcosok tették el láb alól, hogy a trón megüresedjék, s vezéreik átvehessék a hatalmat a magyarok élén.

Legtöbbet a szüzességi (házasságában is megőrzött) fogadalma miatt támadták Imrét, már hamarosan tragikus halála után is. Sík Sándor idézett elmélkedéskötetében így ír erről: Bizonyára tisztában volt vele a herceg, hogy ezzel utat enged a trónra esetleg a pogány rokonoknak, és kockáztatja vele atyja uralkodói művének, a magyar államnak, a magyar egyháznak s a magyarságnak megmaradását. Hogy mégis ezt az utat választotta, annak magasabb, fontosabb okai lehettek. És ez okokat bizonyára nem földi viszonylatban kell keresnünk. Biztosra vehetjük, hogy valami nagyobb jót akart elérni fogadalmával, nagyobbat, mint az a veszteség, amely áldozatából származott...” Prohászka Ottokár püspök megállapítja: „Imre életével eszményt hirdet”. Hirdeti a halálig tartó hűséget, a fogadalmak, ígéretek minden körülmények közötti megtartását. Hirdeti a hűséget Istenhez és a tőle kapott küldetéshez, hivatáshoz.

A hűséget, folytathatnánk Prohászka gondolatait, amelyben mai világunk is olyan gyenge. Minden téren. Gondoljunk csak rá: Hányan hagyják el családjukat, hitvestársukat, és hagyják el mindenféle haszonszempontok alapján hazájukat is. És hányan hagyják el azt az életpályát, amelyhez kegyelmi ajándékokat, tehetséget kaptak a Jóistentől.
Imre hűsége, elkötelezettsége ígéreteihez a hősiesség tartományához tartozik. Manapság, ha hősökről beszélünk, mindenki „kard ki kard” küzdelmek főszereplőire gondol. Pedig a hősiesség csúcsán nem az erő harcosai, hanem a lélek harcosai állnak. Sík Sándor útmutatása minden kor emberének szóló üzenet: „nem az az igazán hős, aki másokat le tud győzni, hanem aki önmagát képes legyőzni”. Aki az őt kísértő rossznak ellene tud mondani, aki állhatatos a jóban és hisz abban, hogy a jóval győzni képes a rosszon. „Kereszténynek lenni nagy, szent dolog, nélkülözhetetlen dolog – folytatja gondolatait a költő. El kell mennünk a lélek hősének, Imrének sírjához, meg kell tanulnunk tőle, hogy nem lehet igazán keresztény az, aki nem vállalja valamilyen formában a hősiességet is. Harcosok nem mind lehetünk, vértanúknak aligha kell lennünk, holtig való szüzességre csak kevesen vannak kiválasztva, de a keresztény lélek hősiességére mindnyájan hívatva vagyunk: hogy egyre jobbra, többre törjünk, hogy úrrá legyünk önmagunkon, hogy önérdek, kényelem, sőt – ha kell – egy ellenséges világ ellenére is vállaljuk becsületes, tevékeny szolgálatát annak, amit jónak, nagynak, szentnek, keresztény és magyar eszmének, értéknek megismertünk”.

SZENT ERZSÉBET

Szent Erzsébet szellemi-lelki rokona volt Szent Imrének alázatos életével, tanúságtevő elkötelezettségével. Az ő életútja, életpéldája a női eszményt mutatja fel a világnak. Felemelő ajándékot kapott Istentől, hogy életének egymást követő szakaszaiban környezete és az utókor elé élhette példaként a tiszta, a szűzi leánykort, a szerelmes, a hűséges asszonyi sorsot, az anyai örömök kegyelmét, a gondoskodó szülőiséget, és végül az özvegység idejét harmadrendi ferencesként.
Erzsébet életszentsége abban a században bontakozott ki, amelyben a keresztény életeszmény, a társadalom gondjaira figyelés, a könyörületes cselekedet gyakorlata már éledezni kezdett Európában.
Kétszáz év távolságában vagyunk Szent Imre korától. A 13. század vallásosságában már fokozott szerepet kapott az emberi értelem és érzelem; az egyik a skolasztikában, a másik a misztikában jelentkezett. A Mária-tisztelet terjedése folytán a gyöngédség lett az igazi női erény. Hatására a lovagi irodalom asszonyai is szépek, szelídek és jóságosak lettek, akik okosan óvják a férfiakat a veszélyektől, segítenek a bajbajutottakon. Így lettek elsősorban a nők az új erkölcsi erény, a karitatív tevékenység fő ápolói. A 13. században ugyanis a szegénység alapvető társadalmi kérdéssé vált. A „pauper”, aki védelemre szorult a hatalmasokkal, az erőszakkal szemben, mindenhol jelen volt. Különösen élesen jelentkezett a gazdagok és szegények ellentéte a városokban. Karitatív intézmények, kórházalapítások, betegápoló rendek alakulása jellemzi a 13. századot. A szegénységi mozgalmakra a legtökéletesebb választ a ferences rend adta. Ugyanakkor a szegénység megőrzött bizonyos spirituális értékeket is. Amikor Szent Ferenc a szegénység szolgálatára adta magát, Krisztus követésére vállalkozott. Az új században megnyílt annak a lehetősége, hogy a világban élők – a nők is – egyre többen eljuthassanak az életszentség magaslatára, a szentek sorába.

Erzsébet királyi családban született 1207-ben – a történészek szerint – Sárospatakon vagy Pozsonyban. Édesapja, II. András magyar király, anyja Merániai Gertrudis, Katona József Bánk bánjának gőgös, hatalomvágyó királyné asszonya volt, akit később a magyar főurak megöltek.

Egy legenda szerint Erzsébet születését már jó előre megjövendölte a német királyi udvar egyik embere Thüringiában, Wartburg várában ekképp: „Íme szép csillag kél Magyarország felett... Örvendezzetek a hírnek, Magyarország királynéjának leánya született ez éjjelen, ki Erzsébetnek fog neveztetni. Szent leszen e gyermek és szentsége vigaszára s örömére leszen mind az egész keresztény világnak. E gyermek pedig egykor a tartománygróf fiának, Lajosnak felesége lesz.”

A királylány gyermekkoráról keveset tudunk. A legendák szerint a jótékonykodás, a szegények segítése már kicsi leányként is magával ragadta. Négyéves korában a kor szokása szerint atyja dinasztikus érdekből a thüringiai I. Hermann tartománygróf fiával, Hermannal jegyezte el Erzsébetet, s a leányt gazdag hozományával együtt ekkor Wartburg várába vitték. Vőlegénye, a betegeskedő Herman azonban 1216-ban, 19 évesen meghalt, s ekkor – némi politikai huzavona után – öccse, Lajos, aki Erzsébet legjobb pajtása volt, jegyezte el. Az esküvőt 1221-ben, Erzsébet 14 éves korában Eisenachban tartották meg.. Egyik életrajzírója szerint, mikor az esküvő évében hazatért édesanyja temetésére, s megismerte az ellene elkövetett gyilkosság hátterét, megértette, hogy szülője valamit végzetesen elrontott, amikor az idegeneket pártolta, s a szegényeket semmibe vette. Ennek hatására az ifjú asszony elhatározta, hogy ő másfajta úrnő lesz; megpróbálja jóvátenni, amit anyja elrontott. Erzsébet ugyanis már kislányként szembesült a dolgok súlyával, s azzal, hogy jó és rossz között milyen tragikus, milyen óriási különbség van. Ahogy a Biblia mondja: „Eléd adtam az áldást és az átkot, az életet és a halált.” Erzsébet megsejtette már korán, hogy az igazi és a hamis értékek közötti választás az ember nagy felelőssége.

Erzsébet Lajossal boldog házasságban élt. Három gyermekük született Hermann, Zsófia és Gertrúd. Az ifjú asszony korán elkezdte a vezeklő életmódot: gyakran böjtölt, ostorozta magát, vezeklőövet is hordott. Éjjelente gyakran virrasztott. Első gyermekének születése után menedékhelyet alapított árva gyerekek részére, és szegényeket segített. Második gyermeke születése után pedig hálából 28 ágyas kórházat alapított, ahol maga is segített a betegápolásban. Mindezeket a tetteit Lajos rokonsága rossz szemmel nézte. Erzsébetet a családi vagyon elherdálójának tekintette, s megvetően szólt jótékonykodásairól, amelyeket királynéi mivoltához méltatlannak tartott.

A legenda szerint a „rózsacsoda” (amelyet oly sokan megfestettek, s amely a legismertebb mozzanata volt Erzsébet életének) ekkoriban történt. A történet szerint egy alkalommal kenyereket vitt kosárban a gondozottjainak, mikor sógorával, Henrikkel találkozott. Annak kérdésére, hogy mit visz kosarában, Erzsébet tartva attól, hogy esetleg megtilthatják neki a jótékonykodást, így válaszolt: rózsákat. Mikor pedig a sógor kérésére a kosár fedelét lehajtotta, ott a kenyerek helyett valóban illatos rózsák voltak láthatók. Nem is lehetne szebben megidézni történetét, mint Kozma László érzelmes versének soraival:

„… felderült a téli táj…
És rózsákkal kezdett sugarazni
Virággal, mely csak lélekből nyílhat
S mindent betölt a friss kenyérillat.

Mert ez történt - sohasem gondolnád!
Kenyér-illatot ontottak a rózsák
És a bimbó, pirosló temérdek
Meghasadó haja a kenyérnek…”

1225-ben Lajos II. Frigyes oldalán hadba indult, s ekkor Erzsébet vette át a tartomány kormányzását. Az éhínségek, járványok okozta sebeket orvosolni igyekezett, kinyittatta Wartburg éléstárait, a szegényeket élelmezte. Maga is mértéktartóan élt. A családtagok egyre élesebb rosszindulattal nézték Erzsébet „pazarlását”, Lajos azonban visszatértekor mindent jóváhagyott. Egyik visszatérése alkalmával történt a legenda szerint, hogy Erzsébet – mivel sehol nem volt hely a palotában – egy leprás koldust férje ágyába fektetett. Hazaérkező férjét a rosszindulatú helybéliek megbotránkozással tájékoztatták erről. Mikor azonban a férj benyitott a hálószobába, azt látta, hogy ágyában a keresztre feszített Jézus fekszik. Meghatódva fogadta a látványt, s eszébe sem jutott, hogy megszólja tettéért hitvesét.

A mindig megértő, szerető hitves azonban hamarosan meghalt, s Erzsébet tudta, hogy ezzel életének egy Istentől megáldott korszaka zárult le. Harmadik kislányuk, Gertrúd születését már nem is érhette meg Lajos. IX. Gergely pápa levelében ekkor atyai szavakkal bátorította Erzsébetet, és az igen szigorú Konrád mestert gyóntatójává és hivatalos védelmezőjévé nevezte ki.

Lajos öccsei igen kegyetlenül bántak Erzsébettel férje halála után. A 20 éves özvegyet megfosztották vagyona kezelésének jogától és férje birtokainak jövedelmétől. Anyósától is nap mint nap ismétlődő bántásokat, rosszindulatot kapott csak.

A kialakult helyzet miatt egy októberi napon észrevétlenül elhagyta Wartburgot újszülöttjével, majd másnap két másik gyermekét is elhozatta. Fonással tartotta fenn magát, gyermekeit a megmaradt ékszereiből neveltette. Eckbert bambergi püspök befogadta Pottenstein várába, és Erzsébetnek az újraházasodást javasolta. II. Frigyes császár meg is kérte a Erzsébet kezét, ám ő nem akart újabb házasságot kötni.

Assisi Szent Ferenc harmadrendjének tagja lett Marburgban, s ettől kezdve egyszerű szürke köntösben járt. Bár atyja, II. András hívta haza, de ő nem tért vissza Magyarországra gyermekei neveltetése miatt. Marburgban is menhelyet alapított, ahol maga is dolgozott, a betegek melletti legalantasabbnak tartott munkákat is elvégezte.
1231. november 17-én érte utol a halál. Ravatalán jelen volt II. Frigyes is, aki Erzsébet hűségét férje emlékéhez és Krisztushoz úgy tisztelte meg holtában is, hogy aranykoronát helyezett a felravatalozott királyné fejére e szavakkal: „Mivel nem tudtam őt életében megkoronázni, mint császárnét és feleségemet, most megkoronázom őt, mint halhatatlan királynőt Isten országában.” Erzsébetet röviddel a halála után, 1235-ben IX. Gergely pápa avatta szentté. A szentté avatás ugyanott történt, ahol 7 évvel korábban Assisi Szent Ferencé.

Erzsébet máig a legismertebb magyar szent a világban. Mint az önfeláldozó keresztény szeretet mintaképét ismerik és tisztelik. Ehhez hozzájárult az is, hogy már életében számos csoda történt közbenjárására. Életének eseményeit csodálatosan színes legendákkal szőtték át az irodalmi, művészeti alkotások.
*
Erzsébetnek és Imrének tiszteletére templomokat szentelt, oltárokat emelt az utókor.
Erzsébet talán legmonumentálisabb, patrocíniumát viselő szentegyháza a gótikus stílusban épült kassai dóm, reprezentatív szárnyas oltárával. A Veszprémi Egyházmegye területén is szinte mindenütt megtaláljuk templomi szoborportréit, színes üvegablakokon, oltárképeken ábrázolt festményeit. Tiszteletére emelt templomok találhatók Pusztamiskén, Kertán és Hegyesden többek között. Tapolcán pedig óvoda névadója, védőszentje lett.
Szent Imre veszprémi emlékjelei közül kiemelkedik tisztasági fogadalma helyszínén, a veszprémi Szent György kápolna előtt álló szobra, Erdei Dezső alkotása, amely híven kifejezi a herceg attribútumaival, a liliommal és a karddal hivatásának, küldetésének lényegét. Egyházmegyénkben számos templomnak (Örvényes, Dörgicse, veszprémi piarista templom, Balatonalmádi, Papkeszi, Kiscsősz, Nagyacsád, Kéttornyúlak, Homokbödöge, Gecse, Szentimrefalva, Badacsonytomaj, Sáska…) védőszentje ő. Festményeken, oltárképeken főként tisztasági fogadalmának eseményét örökítették meg az elődök.

Emlékezetes közös ünnepe volt „novemberi szentjeinknek” 2007-ben egyházmegyénkben, amikor Imre születésének ezredik, Erzsébet születésének 800. jubileuma alkalmából ünnepi szentmisén fogadták a várban a Szent Mihály-bazilikában a Szent Erzsébet-ereklyét, amely országjárása során Szombathelyről érkezett az érseki székhelyre. Az ünnepi szertartás keretében lezárták a Szent Imre-évfordulós ünnepségsorozatot is, amelyhez kiállítások, koncertek társultak.

Toldi Éva

« vissza