K
i
e
m
e
l
t

h
í
r
e
k
Kiemelt hírek
 
 
Tedd a jót…! – Sík Sándor emlékezete
2018. október 5. - Értékeink-örökségünk
« vissza
1siksandor.jpg, Sík Sándor
Sík Sándor
Tedd a jót…! – Sík Sándor emlékezete
^ További képekért
kattintson a fotóra!
„Tekintet nélkül arra, hogy / Másoknak tetszik / Vagy nem, / Tekintet nélkül arra, hogy / Látják-e vagy nem, / Tekintet nélkül arra, hogy lesz-e / Sikere vagy nem, / Tedd a jót! / Tégy minden jót, amit / Megtehetsz, / Ott, ahol vagy, / Úgy, ahogy teheted, / Akkorát, amekkorát tehetsz, / De mindig, szüntelen ez legyen / A programod!” – ekképp bíztat, s ad örökös életprogramot ma is mindannyiunknak Sík Sándor, a piarista szerzetes, a költő, a 20. század egyik legsokoldalúbb alkotója, igazi polihisztor egyénisége, akit idén 55 esztendeje (1963. szeptember 28-án) hívott el az Úr az Örök Hazába.

Polihisztori egyéniségéhez hozzáfűzhetjük méltán a reneszánsz jelzőt is, hiszen akár költészetére, akár tudósi, művészi, pedagógusi vagy lelkipásztori tevékenységére gondolunk, elmondható, hogy minden területen, ahová az Élet Ura állította, hittel, lélekkel és örök megújulásra készen tudott helytállni, szolgálni, mindig a keresztény hitében „emelkedő nemzetet” látva célként maga előtt – még a legmegalázóbb, legembertelenebb történelmi helyzetekben is. Helytálló munkássága során a két világháborút, a két ellentétes irányú „forradalmat”, a trianoni országcsonkítást, a barna és vörös diktatúrát végigszenvedő haza magyarságát kellett papi és poétai szolgálatával gyógyítgatnia a reménység erejével.
Az ő keze alatt cseperedett fel kiscserkészként Szerb Antal, a jeles magyar irodalomtudós, ő volt, aki visszahívta József Attilát a Szegedi Egyetemre doktorálni Horger Antal igazságtalanul kirekesztő kijelentései után (sajnos József Attila súlyosbodó betegsége miatt erre végül nem kerülhetett sor), ő egyengette az egyetemista Radnóti Miklós útját, költői kibontakozását, nemcsak tanárként, hanem szinte apai gondoskodó szeretettel. Szent-györgyi Alberttel a szegedi egyetem újjáépítésén munkálkodott áldozatvállaló igyekezettel, az egyetemes keresztény szellemiség és a nemzeti kultúra értékeinek őrzését tartva szem előtt. Fiatalkorától foglalkozott az irodalom szinte minden ágával. Lírai alkotásai mellett írt irodalomtörténeti és esztétikai értekezéseket, kritikákat, novellákat és színműveket. Minden műfajban maximális igényességgel alkotott. Szerkesztett imakönyveket, tankönyveket és újságokat. Irodalomelméleti munkásságának csúcsa Esztétikája, mely napjainkig elismert, használt nemzetközi tudományos és művészeti berkekben is. Ennek hallatlan tudásanyaga, tanúságtétel-szerű stílusa, kristályosan tiszta szerkezetű és nyelvű előadásmódja egyedülálló. Az arisztotelészi, Szent Tamás-i alapokra felépített mű kulcsgondolata: „A művészet az érzékfölötti világ – az ideák világának – betörése az érzéki világba egyrészt, másrészt kitörés az érzéki világból az érzékfölöttibe a művész részéről. A művészet nem egyéb, mint az Abszolútum megragadása a szubjektív élményen keresztül.” Vagyis: igazi művészet nincs Isten nélkül. Az alkotás mindig több, mint az alkotó által létrehívott mű; az alkotás túlmutat önmagán és túlmutat az alkotó szándékain – a Végtelen felé.
Sík Sándor 1889-ben született Budapesten, de miután szülei hamarosan Gödöllőre költöztek, ehhez a virágos, erdős tájhoz kötődtek gyermekkorának élményei, itt alapozódott meg életét végigkísérő természetszeretete. A települést behálózó erdőket barangolta gyerektársaival, fák, virágok, madarak, erdei állatok közösségében növekedett lélekben, a teremtett világ iránti tiszteletében, szeretetében, szinte Szent Ferenc-i rajongással. (Nem véletlen, hogy az ő fordításában idézgetjük máig a Naphimnuszt.)
Édesapja jó nevű ügyvéd volt, néhány jogtudományi könyv és tanulmány szerzője, akire a költő, mint az igazság bajnokára és a szegények védelmezőjére tekintett. Édesanyja a művészetekben jártas lírai lélek volt, több nyelven beszélt, s az angol, a francia, az olasz irodalmat eredetiben olvasta. Volt tehát a költőnek kitől örökölnie lírai vénáját, írói tehetségét. Szülei még fiatalon zsidó vallásból keresztelkedtek ki, és Krisztushoz való hűségüket példázta hitvalló közös életük is. Gyermekeiket is e szellemben nevelték. A költő sajnos, már kora gyermekkorában megismerkedett a fájdalommal, hiszen három idősebb testvére halt meg az akkor még gyógyíthatatlan betegségben, a skarlátban, majd ezt követte később apja korai halála is. Négy, életben maradt kistestvérével ezután a korábbi jómód helyett a tisztes szegénység napjai köszöntöttek a család életére. Édesanyja, férje halála után fogadalmat tett, hogy Isten szolgájának neveli gyermekeit: közülük háromban úgy látszott, be is teljesül ez (egyik leánytestvére apáca lett, majd ő és Endre öccse is belépett a piarista rendbe – öccse később elhagyta a közösséget).
Bizonyára a család vallásos légkörének is köszönhető, hogy Sík Sándor már 14 éves korában belépett a piarista rendbe, s így a 7. és 8. gimnáziumi osztályokat már rendi tanulóként végezte el Kecskeméten, ott tett érettségit is. A Vácott töltött novíciusév után pedig a budapesti egyetem bölcsészkarán magyar–latin szakos tanárjelöltként folytatta tanulmányait. 1910-ben a középiskolai tanári oklevélen kívül doktori diplomát is szerzett.
Lelkiségére, gondolkodásmódjára legnagyobb hatással Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök, lelki író volt, a keresztényszocialista eszme buzgó hirdetője, akinek a proletárnyomorról, a szegényparasztság helyzetérői, a félfeudális nagybirtokrendszerről vagy a kapitalizmusról írott gondolatai, hitszónoki elmélkedései mélyen megérintették őt. Prohászka vallotta: „az egyház nem csupán a hagyomány őrzője, hanem felelős a világ sorsáért is.” Sík Sándor később így írt naplójában róla:„Prohászka Ottokár püspök megismerése döntő volt egész emberi és írói egyéniségemre, eszmeisége/lelkisége életem legdöntőbb belső élményévé vált, úttá a magamra eszmélés, a belső felszabadulás felé”… S egy évvel Prohászka halála után, 1929-ben Gárdonyi, Ady, Prohászka című tanulmánykötetében rávilágított a költő Ady és a misztikus Prohászka szemléletének párhuzamaira és ellentéteire. Ady magyarságot féltő, ostorozó szenvedélye Prohászkánál is fellelhető, emelte ki, de az én-kultuszt hirdető és dekadens Ady világnézetével szemben Prohászka a ’diadalmas’ élet prófétája volt. Prohászka nem ’a halál rokona’, hanem „a felkelő Nap szerelmese”.
Piarista tanári működését 1910-ben Vácott kezdte meg, majd a közvetkező évtől a rend budapesti gimnáziumában folytatta. Kitűnő pedagógus volt, ihletett magyarórái diákjai élményévé tették az irodalmat. Önképzőkörében már a modern világirodalomra is kitekinthettek a diákok. Tanári működése mellett segédszerkesztője lett az új utakat kereső katolikus folyóiratnak, az Életnek. Ez közölte első ízben verseit, s kiadásában jelent meg első verseskötete is, Szembe a Nappal címmel.
Sík Sándor 1912-től egyik alapítója és irányítója lett a magyar cserkészmozgalomnak, illetve első parancsnoka a budapesti piarista gimnázium cserkészcsapatának. A cserkészetet kiváló eszköznek tartotta arra, hogy az ifjúságot igaz hazafiasságra nevelje, s egyúttal megóvja a ’20-as évektől egyre vehemensebben terjedő szélsőséges (nacionalista, soviniszta, antiszemita) eszméktől. Így írt erről: „A cserkészet életrendezés, stílus, életforma. Az emberi egészre irányul, nem csupán részletekre… Elveit, ideáljait, gyakorlati programját az evangéliumokból, a nemzeti múltból, a gyakorlati emberektől vette… lényege szerint pedagógiai mozgalom, amely elő akar készíteni a jó polgárságra… A cserkészmozgalom célja, hogy olyan ‘jellemes’ fiatalokat, ‘egész embereket’ neveljen, akik … majdan dolgozó, becsületes polgárként legszentebb kötelességüknek a haza jövendő nagyságán való munkálkodást tekintik.” Ő írta a magyar cserkészmozgalom indulóját; õ fogalmazta meg a tíz magyar cserkésztörvényt s alkotta meg a magyar cserkészpedagógiát.
1914 augusztusában kitört az első világháború. A sok-sok emberáldozatot követelő harcok idején a piaristák jószolgálati feladatokat vállaltak. Mikszáth téri központjukban helyt adtak a sebesült katonák ápolásához és segédkeztek szállításukban a szükséges kórházi ellátásuk érdekében. E szolgálatokban Sík Sándor a cserkészekkel együtt maga is tevékenyen részt vett. 1915-ben az év első hónapjaiban pedig tábori lelkészi szolgálatra hívták be Szerbiába, ahol Péterváradon, a vajdasági sirinai táborban a pécsi 19-es zászlóaljhoz osztották be a népfelkelők közé. Itt az egyszerű magyar emberekkel, főként parasztokkal megismerkedve, megtapasztalta a háborús élet minden nyomorúságát.
Bár anyakönyvi adminisztrációs munkái mellett szabadon rendelkezhetett idejével, s közvetlen harcok sem zajlottak ottléte alatt, a háború emberveszteséges, drámai hírei a napi hadgyakorlatokon résztvevő katonák révén egyhamar eljutottak hozzá is. Átérezve a bakák félelmeit, azt a krízisállapotot, hogy minden percükben készenlétben kellett állniuk az esetleges, halált hozó bevetésre is, lelkipásztori szolgálataival igyekezett enyhíteni, megnyugtató vigasztalást adni a katonáknak az Isteni Gondviselésbe helyezett bizalommal. Keresztény szemmel nézte a világháborút, s ekkor írott verseiben a gyors győzelem illúzióját vesztett világban csak azt a magyarázatot találta a már világháborúvá szélesedett drámai harci események hatására, hogy a hűtlen, a bűnök szakadékaiba hullott, önző érdekből, hatalmi és kereskedelmi térnyerésért indított háborúban az emberiség kihullott Isten kezéből: „A Kéz mozdult meg lábaink alatt!/ Úgy jártunk rajta eddig / Akár az alvajárók, / Akár a játszó gyermekek, / Azt hittük:/ így, szilárdan áll, / És minden mindörökre így lesz, / És így kell lennie… De megmozdult a Kéz, / A mindenség megreccsent legbelül, / És minden össze-vissza tántorog. / Máról-holnapra meghalt a bizonyosság…” (Földindulás)
Tudatosította ugyanakkor: Ahhoz, hogy a világ lelki kríziséből, a külső és belső háborúk, az önzés poklából kiszabadulhasson, belső átalakulásra, bűnbánatra, megtisztulásra (az örök értékekhez, az örök igazsághoz, a Teremtő Istenhez való visszatérésre) van szüksége. (Ének minden emberhez)
1929-ben 18 éves középiskolai tanári szolgálata után meghívást kapott a Szegedi Egyetemre, ahol a Magyar Irodalomtörténeti Tanszék nyilvános rendes tanára lett (15 éven át). Tanári szolgálatának jelentős fejezete a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának szervezése volt. „Sík Sándornak sokat köszönhetek” – írta naplójába tanítványa, Radnóti Miklós, s hálásan emlékezett a munkára Sík Sándor ún. „privátszemináriumában”, ahol Baróti Dezsővel (a későbbi jeles irodalomtörténésszel), Ortutay Gyulával (a későbbi néprajztudóssal, vallás- és közoktatási miniszterrel) és Tolnai Gáborral (a későbbi egyetemi tanárral, irodalomtörténésszel) négyesben beszélgettek/vitatkoztak irodalomról és a magyar kultúra jövőjéről – „teázva a nagy professzor lakásán”.
Szoros lelki kapcsolatuk nyomán 1935-ben Radnóti esküvői szertartását Gyarmati Fannival Sík Sándor végezte el a budapesti Szent István-bazilikában, s e kapcsolatnak nyomán érett meg a vágy az ifjú költőben, hogy zsidó vallásából kitérve 1943-ban megkeresztelkedjék. Sík Sándor már korán egyenrangú költőtársának fogadta el Radnótit. Szent vagy Uram! című imádságoskönyve és zsoltárfordításai elkészítésébe is bevonta őt.
Mikor a ’30-as évek végétől erősödött a zsidóellenes mozgalom Magyarországon, s megszülettek a zsidó törvények, Sík Sándor is kezdett kihullani az irodalom berkeiből, s ez a folyamat, ez az igazságtalan megkülönböztetés belső lelki válságba sodorta őt.
Az irodalom, de saját egyháza, rendje vezető körei is egyik napról a másikra elfordultak tőle a politika nyomására, s csak kevesen mertek mellé állni. A világháború alatt Sík Sándornak is menekülnie és bujkálnia kellett. Mivel mindkét ágon zsidó származású volt, így az 1939-es második zsidótörvény hatálya alá tartozott, s csak ún. „mentesítettként” élte túl a vészkorszakot. (a törvény értelmében mentesített volt az, aki valamely keresztény felekezetnek tényleges v. nyugdíjas lelkipásztora volt.) Mélyen felháborította őt, hogy az állam kíván illetéktelenként identitásáról dönteni. Bár származása szerint zsidónak minősült, nem volt zsidó identitása, igaz magyar azonosságtudattal rendelkezett.
1936-ban a Magyar Rádióban tartott hatrészes előadás-sorozatot a magyar szentekről. Itt egy alkalommal vallott magyarságról is: „Magyarnak lenni Szent István tanítása szerint erkölcsi fogalom. […],de még senkit sem tesz magyarrá az, hogy magyarul beszél. Ez még nagyon kevés. Senkit sem tesz magyarrá még az sem, hogy a vére magyar, sőt még az sem, hogy magyarnak vallja magát: a magyarságot erkölcsi küzdelemmel, Isten-sürgette cselekvésével úgy kell kiküzdenie… Magyarnak lenni: erkölcsi lendület. Magyarnak lenni: hit. Hit a magyarság hivatásában. Hit abban, hogy Isten akar velünk valamit, és hogy a magyarság képes megvalósítani ezt az isteni gondolatot.”
1938-ban pedig ezt írta naplójába többek között:
„Néhány hét múlva 50 éves leszek: eddig soha még álmomban se jutott eszembe, hogy az is előfordulhat, hogy magyarságomat kétségbe lehessen vonni. 10 éves voltam, mikor megtudtam, hogy szüleim valamikor a születésem előtt zsidók voltak; de egy percig se jutott eszembe, hogy ebből ilyen következtetést is le lehet vonni. Semmi, de semmi közösséget a zsidósággal érezni nem vagyok képes. Sajnálom szörnyű sorsukat, amelybe ma jutottak, de pontosan úgy, ahogyan sajnálom a négerek amerikai üldözését vagy a szovjet áldozatait: emberi együttérzésből. […] Fajilag nincsen bennem egy csepp magyar vér sem: És mégis: nincs bennem semmi, amit magyarnak ne éreznék mindenestül. […] Magyar vagyok, az lennék, akkor is, ha a magyarságnak nem kellenék: ez nálam nem program, hanem tény…”
Mikor a háború végén a németek kiürítették a szegedi egyetem épületeit, hogy hadi célokra hasznosítsák, és Sík Sándornak el kellett hagynia katedráját és a várost, Budapesten a piarista rendházban keresett magának otthont. Korábbi barátja, a rend akkori főnöke, Zimányi Gyula ezt szívtelenül megtagadta tőle. A bolyongás, az otthonkeresés, a békekeresés során végül az erdélyi Marosfőre vezette őt a Gondviselés, a történelmi fordulat, Székelyföld visszatérése után 1941 és 1944 között. A Szociális Testvérek női szerzetesrendjének házában talált nyugalomra, nyaranta hosszú heteket töltött itt.
A II. világháború. utolsó hónapjainak kegyetlenségei és a személyét ért megaláztatások testben-lélekben megviselték, mégis az elsők között vállalt részt az újjáépítésben. Az ostromlott fővárosban piarista szerzetestársaival együtt menekülteket, üldözötteket és rászorulókat segített lelkileg és anyagilag egyaránt. 1945-ben megalakult az Országos Köznevelési Tanács, melynek feladata volt egy korszerű iskolareform kidolgozása. Az alelnöki posztra Szent-györgyi Albert Sík Sándort kérte fel. 1946-ban az elsők között kapta meg életművéért a Kossuth-díjat. Ugyanebben az évben tagjai sorába felvette a Magyar Tudományos Akadémia is.
A háború végén a költő reményekkel tekintett a demokratikus átalakulásra. Hamar világossá vált azonban számára, hogy e demokratikus kísérlet nem járhat sikerrel.
1947. október 1-jétől (58 évesen) rendjének magyarországi tartományfőnöke lett. Nehéz, kínzó felelősséggel járó esztendők következtek ezután életében. 1947 áprilisában kénytelen volt leköszönni az Országos Köznevelési Tanács ügyvezető alelnöki tisztérõl, elutasítva ezzel a kiépülő diktatúra egyházellenes oktatáspolitikáját. Ortutay Gyula vallás- és közoktatási miniszternek, egykori szegedi tanítványának (akiből mellesleg az ő patronálásával lett egyetemi magántanár később) levélben fogalmazta meg kritikáját a fakultatív hitoktatással kapcsolatban: „nem tehetem magamévá ezt a programot, mint hívő ember és katolikus pap sem: nem nyugodhatom bele abba, hogy a jövő nemzedék széles rétegei ki legyenek téve annak, hogy politikai befolyásolásra Isten ismerete nélkül nőjenek fel.” Tartományfőnöki tisztségéből fakadóan kemény döntések elé állította a kommunista diktatúra kiépülő rendszere hamarosan: 1949-ben ő kényszerült eldönteni a szerzetesrendek feloszlatásakor és a piaristák létszámának csökkentésekor, hogy ki folytathatja hivatását a szerzetesi közösségben. Felkérték, hogy csatlakozzon az Állami Egyházügyi Hivatalhoz és az Opus Pacis papi békemozgalomhoz, de mindkettőt elutasította. Ellenállását, rendszerkritikáját követően 1949-ben sokakkal együtt – kizárták az MTA soraiból.
1950 tavaszán, mikor kegyetlen egyházüldözés vette kezdetét, a kormánnyal a modus vivendi megteremtéséért folytatott tárgyalásokon a piarista rendet ő kellett képviselje. Iszonyú felelősség nehezedett rá, hiszen emberi sorsokat tartott kezében; gondolnia kellett arra, hogy a visszakapott két piarista iskolában színvonalas legyen az oktatás ezután is, de arra is, hogy a szerzetesi életformába teljesen beleszokott idős rendtársai közül jó néhányan már képtelenek volnának új életet teremteni a maguk számára kint a világban. Tudta, hogy igazán jó döntéseket nem hozhat, s ebbe bele is rokkant. Gyorsan kezdett öregedni, elveszítette régi lendületét.
1963 végén megjelenő Áldás verseskötetének kiadását már nem érhette meg. Utolsó nagy ünnepe aranymiséje volt 1961. július 1-jén a budapesti piarista kápolnában és július 2-án a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek kápolnájában, ahol annakidején primíciája is volt. A szertartáson a Kalazancius-kórus Kodály Zoltán nagyhatású vegyeskari kórusművét énekelte, melyet a zeneszerző erre az alkalomra írt Sík Sándor Te Deum című versére. A misén jelen volt maga Kodály Zoltán is a feleségével.
1963. szeptember 28-án a Mikszáth téri rendházban hunyta le örökre a szemét.

Toldi Éva
« vissza