K
i
e
m
e
l
t

h
í
r
e
k
Kiemelt hírek
 
 
A „poeta angelicus” – Nyolcvan éve hunyt el Dsida Jenő
2018. augusztus 30. - Értékeink-örökségünk
« vissza
dsidajeno.jpg, Dsida Jenő
Dsida Jenő
A „poeta angelicus” – Nyolcvan éve hunyt el Dsida Jenő
^ További képekért
kattintson a fotóra!
Manapság, ha Dsida Jenő nevét említik, leginkább Psalmus Hungaricus című nagy ívű, himnikus erejű hazafias zsoltárkölteménye jut eszébe az emberek többségének, mely a CXXXVII. zsoltár nyomán a zsidó nép babiloni fogságban töltött időszakát állítja párhuzamba a trianoni magyarság, a magyar nemzet sorsával. Bár kétségtelen, hogy a költő munkásságából ez a mű kiragyog, jelentősége felbecsülhetetlen, mégis – irodalomtörténészek szerint – Dsida életművétől szinte teljesen eltér stílusában és tartalmában is.
Alig ismerjük Dsidát – írta az irodalmár Panek Zoltán a költő munkássága körül egy 1956–1957-ben kialakult vita (öncélú vagy közösségi költő volt-e) kapcsán. Valóban alig ismerjük őt, ez ma is elmondható, alig ismerjük igazi arcát. Kiss Jenő író, Dsida kortársának szavait megszívlelendőnek tarthatjuk: „Valahogy úgy vagyunk Dsidával is, mint a pusztuló csillagok fényével: maga a csillag már rég megsemmisült, midőn sugara, fényévek távolán át, szemünkig leért”. Dsida Jenő rövidke életével (1907–1938), mindössze két megjelent verseskötetével, posztumusz könyveivel, prózai és publicisztikai írásaival, műfordításaival bizonyságát adja annak, hogy súlyos és hűséges tanúságtevője volt Krisztusnak a két világháború közti magyar szellemi életben. Küldetésben járó ember, aki már családi miliőjéből magával hozta rendíthetetlen hitét, mely sosem volt szerep számára, hanem megélt-átélt valóság. Versei Babitséval és a Kosztolányiéval vetekedő finom formaművészetről tanúskodnak. Érdekes megfigyelni, hogy bár a Nyugat második nemzedékéhez sorolta az irodalom, a folyóirat közömbös volt költői útjával szemben, egyetlen versét sem közölte. (Talán éppen „hevesnek” ítélt vallásos attitűdje miatt…)


De hát kit is tisztelhetünk a 80 éve elhunyt Dsidában, a korán „elrepült”, már gyermekként a halállal eljegyzett költőben? Pomogáts Béla írta: „Úgy érkezett az irodalomba, akár egy kamasz angyal, mámoros ifjúsággal, lobogó szőkén, telve lelkesedéssel és önbizalommal.” Mint ahogy posztumusz kötete (Angyalok citeráján) jelzi, égien tiszta hangokkal gazdagította irodalmunkat. (Többek között ezért is emlegetik gyakran „poeta angelicusként”, angyali költőként.) A Szatmárnémetiben született és élete nagy részét Kolozsvárott töltő Dsida súlyos szívbetegségének szövődményeit egész élete folyamán viselte, s tudta, hogy nem adatik neki hosszú idő a földön (még a krisztusi kort sem érte meg) – már 19 évesen eljegyezte magát a lírával, versei jelentek meg erdélyi lapokban. Kolozsvárra jogi tanulmányokra érkezett, de az irodalmi élet elcsábítja, szerkesztőségekben kezd dolgozni (többek között a Pásztortűznél Reményik Sándor mellett). Részben betegsége és családi háborús tragédiák nyomán első verseskötetében (Leselkedő magány) a halál árnyékában járók félelmével és felelősségérzetével közelít témáihoz. Sokatmondó e kötet élére írott nyolcsorosa: „Mezőnek virág, / rétnek eső, / búzának meleg, / asszonynak csók, / anyának gyerek, / gyereknek játék - / Magamnak: semmi, / fekete éjszaka”. De már ekkor megjelenik a későbbi örömhír-hirdető poéta is, aki vidám, bravúros rím- és ritmusjátékkal, változatos műfajokban szólal meg, s már elkötelezettséggel ír, a szépség és a jóság hirdetőjeként: „Hiszek a hitben, a bátorságban, az élet minden körülmények között megmaradó szépségében. Hiszek a mindenható mosolygásban” – vallja. Megérinti ugyan az expresszionizmus, az avantgárd is, de mindezt meghaladva hamar rátalál igazi hangjára. A humanizmust, a szolidaritás-vállalást fel nem adva költői világképének meghatározó eleme a keresztény lelkiség lesz: „Zarándok lettem és hívő keresztény. / Kedves virágom: zsenge barkaág. / Hiszem, hogy Krisztus és a szent kereszt tény / és rajta kívül minden hiuság…” (A pántos kapukon túl).

Vallotta: az ember alapvetően jó, csak a gyűlölet és az ártó indulatok révén kerül a gonosz fogságába. S ezért a bűnben-elveszettben is tudta az embert, a megtévedtet és a lehetséges megtérőt látni. Isten képmását ismerte fel a szenvedőkben, a kiszolgáltatottakban, a társadalom peremére szorultakban, például az utcaseprőben is. „Én sok éjszaka láttalak már hallgattalak is / számtalanszor, én tudom, hogy Te egyszerû / voltál, szürke, fáradt, és hozzánk hasonló” – írja Krisztus című versében.

Dsida élete és költészete válasz az Isten szeretetére – fogalmazza meg találóan egyik kritikusa, Kabán Annamária. A költő egész életében saját végességével, a halállal szembeni tehetetlenségével kényszerült szembenézni, s ez a vereségérzet vezette el végül a Szent Ferenc-i oldozó lelkiséghez, ahol már a halálhoz, mint testvéréhez tudott szólni. „Testvéreink, a Nap, a Hold, a Szél, a Tűz, a Víz s a csillagok mind az Urat dicsérik, s testvérünk a Halál is, mely elől senki élő el nem menekülhet. Nincs mit félnünk tőle tehát, mert testvérünk, és csak az a másik a borzasztó, az örök halál, a kárhozat, mely azonban a bűnteleneket, a tiszta szívvel meghalókat nem fenyegeti…” – írja gyönyörű, egyéni Naphimnusz-fordításának (a Cantico di Frate Sole – A Napfivér éneke) előszavában. Harmadrendi ferences lett, a poverelloi lelkiség át-meg átsugározza verseit. Legszebb példája ennek a Reményik által áhítattal méltatott Kóborló délután kedves kutyámmal című költeménye. Levelében ezt írja többek között ifjú barátjának e vers kapcsán: „Milyen jó, hogy vagy, hogy nekünk vagy, és hogy ilyen vagy. Régóta figyelem pályád hatalmas felfelé-lendülését, tudnod kell, hogy régen nem ígéret vagy már, hanem beteljesedett bizonyosság. Inkarnációja az erdélyi irodalom jövendőjének…” A hexameterekben zengő vers témája egy séta a kolozsváriak kedvelt kirándulóhelyén, a Bükkben, ahol a költő kutyájával Tintivel beszélget, miközben a természet apró szépségeiben gyönyörködik: „Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne” – állapítja meg. Majd egy elvontabb filozófiai síkon az emberi élet céljáról elmélkedik a költő, az emberek Isten általi küldetéséről. A vers végén maga Szent Ferenc is megérkezik, s felidéződik a gubbiói farkas megszelidítésének legendája.

A költõ felnőttkorba lépett, hivatást választott és vállalt, az emberiség prófétája lett – írja Páskándi Géza a második kötetes Dsidáról, (A kötet címadó verse a közismert Nagycsütörtök).
Kétségtelen, költészetének csúcsa, a halála évében megszületett Psalmus Hungaricus. A költő csöndes áhítattal, a „belülről látók fényességével” szólott magyarságáról eddig. Kortársai közül voltak, akik szemére is vetették, hogy az erdélyi sorsról alig ír verseiben. Nekik Kerülöm a nevedet (Erdély) című versével válaszolt vallomásosan. 1932-ben írott Éjjel a Maros partján című költeménye pedig már mintha megelőlegezné a benne érlelődő Psalmust, amely bizonyára költészetének új korszakát nyitotta volna meg, ha a halál nem ragadja el. Kitörés-értékű vers ez, mintegy a szelíd mederbe terelt, visszafojtott érzelmek vallomásszerű kirobbanása, sikoltás a világba erdélyi magyar népéért.

A költő a betegség gyorsan őrlő börtönében egy évvel halála előtt a szerelmi boldogság beteljesedését is megérhette, feleségül vette az áhított kedvest, Imbéry Melindát. Házasságukat Márton Áron plébános (későbbi püspök) áldotta meg, s ő is temette a költőt egy év múlva. Dsida gyönyörű verse, az Arany és kék szavakkal, melynek színeivel valóságos ikonosztázt állít hitvesének és Isten-szeretetének, egyúttal Mária-tiszteletének egyik legszebb vallomása is. Benne az Ómagyar Mária-siralom örök értékű szóalakzatai is felragyognak. A vers egyúttal búcsú is a hitvestől, erre utal a lelkét kilehelő Madonna-festő barát szimbolikus párhuzama.

Megrendítő búcsúverse a Sírfelirat, ezt három évvel halála előtt vetette papírra, s a házsongárdi temetőben síremlékén is ez olvasható: „Megtettem mindent, amit megtehettem, / kinek tartoztam, mindent megfizettem. / Elengedem mindenki tartozását, / felejtsd el arcom romló földi mását.”

Toldi Éva
« vissza