K
i
e
m
e
l
t

h
í
r
e
k
Kiemelt hírek
 
 
A magyar királyi szent család öröksége
2018. augusztus 13. - Értékeink-örökségünk
« vissza
boryjeno-magyarkiralyiszentcsaladObudavar.jpg, Bory Jenő - Magyar királyi szent család Óbudavár
Bory Jenő - Magyar királyi szent család Óbudavár
A magyar királyi szent család öröksége
^ További képekért
kattintson a fotóra!


Ha népünk történelmét úgy tekintjük, mint a magyarság drámai eseményfolyamát, akkor megállapíthatjuk már az expozíciónál: az előttünk járó európai nemzetektől, s az ázsiai népektől lényegesen eltérő, merőben más küldetés elé állította népünket a történelem Ura. A ránk bízott feladatok nemcsak saját megmaradásunkat, hanem a környező népek, nemzetek védelmét, valamint emelkedését is szolgálták.
Népünk útjának, jövőjének előkészítése dicsőségesen indult Szent István király államalapító és egyházszervező munkája révén, melyet később, sajnos, tragikus fordulatok követtek Szent Imre herceg halálával, az utód nélkül maradt királysággal és a fenyegető pogánylázadásokkal… Nem hunyhatunk azonban szemet a történelmünket már akkor is, s mindmáig kísérő égi kegyelem gondviselő szerepe fölött. Szent István király országfölajánlása máig ható szakrális szövetséget jelent Égi Pátrónánkkal, a Magyarok Nagyasszonyával, s közbenjárása révén a Jó Istennel. Belegondoltunk-e már, hogy mekkora kegyelem kísérte hazánk útját a kezdetektől, hiszen történelmünk elején Isten mindjárt egy egész szent családot állított a magyarság élére, Szent István, Boldog Gizella és Szent Imre herceg személyében? Amint a kereszténység kezdetén ott van a Szent Család: Jézus, Mária, József, úgy a magyar történelem, a magyar keresztény államiság kezdetén is ott áll egy királyi szent család. Egyedülálló a világtörténelemben! Ilyen kezdettel, ilyen bíztatással, ígérettel nem rendelkezik egyetlen nép sem. Egyetlen nemzet sem mondhatja el továbbá, hogy történelmének első háromszáz évében (az Árpádok korában) 13 szentet és boldogot ajándékozott a világnak. És mellettük, körülöttük szentéletű püspökök, papok, szerzetesek serege állott, köztük Szent Adalbert, Szent István nevelője, , Szent Gellért , Szent Imre nevelője, Boldog Asztrik, aki a Szent Koronát hozta Rómából, vagy Boldog Özséb, a magyar pálos rend megalapítója, aki a magyarság szakrális eredetének és küldetésének megfogalmazója, üzenetközvetítője volt.

Aktuális megvilágítani tehát a Családok évében, valamint Szent István király halálának 980., szentté avatásának 935. évfordulója alkalmából azon erényeket, amelyeknek az első királyi szent család tagjai hordozói voltak, s amely erények máig példaértékűek. Eleink üzenetei korunk emberét is megszólíthatják, mintát adhatnak nemzetünknek a helytállásra a mai sorsfordító időkben is, különösen a becsület és a tisztesség, a közjó érdekében vállalt elköteleződés terén, az ország vezetésében és az élet minden területén.

Először is tisztázni kell, mit is jelent a szent és a boldog jelzőnk. Igencsak időszerű ez, hiszen nemrég egy napilapban azt olvashattuk: Gizella királynét bár „boldogként” emlegetik, aligha lehetett boldog, hiszen egész életében csak gyermekeit temette, s állandó aggodalomban teltek napjai férje miatt is, aki a pogányokkal szemben kényszerült folyamatos küzdelmet vívni, és többször is életére törtek gyilkos szándékkal.
A ’sanctus’, magyarul a ,szent szó az antik latin nyelvben ’tiszteletre méltó, erényes, feddhetetlen, sérthetetlen’ jelentésben élt. A ’boldog’ jelentése viszont a régi magyar nyelvben eltér a szó mai értelmezésétől. E szó ugyanis a mai ’gazdag’ szavunknak felelt meg egykor – de nem anyagi javakban való gazdagságot értettek rajta, hanem lelki bőséget. Lelki bőség?! Ez a ma emberének már alig érzelmezhető. Ha a bőség lelki tartományát akarjuk meghatározni tömören, azt mondhatnánk: szeretetre való képességet, szeretetre való nyitottságot jelent. (Ilyen értelmezésben szerepel egyébként nemzeti imánkban is: „Isten, áldd meg a magyart, / Jó kedvvel, bőséggel…!”)
Sík Sándor Szent magyarság című elmélkedés-sorozatában a magyar szentek rangsorában szimbolikus jellemzést ad a magyar királyi szent családról. Azt írja, Szent István volt a „jó pásztor” történelmünk kezdetén, oldalán Boldog Gizella a „fészekösszetartó”, a „hűséges hitves, máriás lelkületű anya” s Szent Imre a „hősiesség szentje”.

Szent István

Sík Sándor Szent Istvánt tehát a „jó pásztor” alteregójaként mutatja be. Így ír róla: „Ő volt, aki a kis nyájat, a magyarság nyáját nemcsak hogy védte, őrizte, legeltette, de ő is terelte össze, ő alapította meg, úgyszólván ő teremtette a maga képmására. Ő volt a mi jó pásztorunk, aki ismerte övéit. Vajha mi is ismernők őt! Ismerjük meg... Nézzünk az arcába, tanulmányozzuk, hiszen magunkat tanuljuk ismerni rajta; jövendőbeli hivatásunkat ismerjük meg belőle, amelyet ő tűzött elénk. Nézzünk Szent Istvánra, de úgy nézzünk, hogy iparkodjunk megérezni a lelkét. Hatoljunk át a történelmi adatok külsőségein! Próbáljuk meglátni azt a Szent Istvánt, aki nem olyan, mint a többiek, mint más szent királyok, akinek külön küldetése és külön mondanivalója volt a mi számunkra: magyar mondanivalója.”

Milyen ember, milyen uralkodó is volt/lehetett Szent István? Az emberek többsége először mindig a külsőségekre koncentrál, s az ábrázoló művészetek is elsősorban a Szent István-i külső megformálásán keresztül törekedtek mindig az uralkodó benső tulajdonságaira, értékeire rávilágítani. A különböző korokban más és más ábrázolásai születtek első királyunknak. Volt, hogy nomád és harcos fajból, lovas, nyilas, Európa-verő hun vérből származó, törzsökös régi magyar, kistermetű harcosként mutatták be, máskor méltóságteljes, magas, előkelő, latinos öltözetű uralkodóként. Egyes alkotásokon kemény tekintetű, konok, félelmetes harcosként, máskor jámbor, engedékeny, mosolygós, szelíd uralkodóként.

Hartvik legendájában (1100 körül) azt olvassuk, hogy komoly, komor, higgadt vérmérsékletű ember volt, hogy jóformán sohasem látták mosolyogni. Fiához, Imre herceghez intézett Intelmeiben ő maga írja, hogy életének legnagyobb részét ,,fáradságos harcokban és sokféle nemzetek ellen való védekező háborúban” töltötte.

Első királyunkról tehát végeláthatatlan számú ábrázolás született az eltelt ezer esztendő során, többnyire azonban az elképzelés szintjén. Valójában egyetlen eredeti ábrázolás van birtokunkban, a Veszprémben készült későbbi koronázási paláston, azonban ezen is csak egy szimbolikus portré látható, amely a szokásos uralkodói pózban mutatja István királyt, hatalmi helyzetére helyezve a hangsúlyt: jobb kezét kardja markolatán tartja, bal kezében az Országalmát fogja, mint uralkodásának jelképét. Ha személyes tulajdonságaira, erényeire, lelkiségére szeretnénk rápillantani, akkor életútját, cselekedeteit kell megismernünk. Ezzel kapcsolatban már több forrás áll rendelkezésünkre.

Pillantsunk be rendkívül gazdag életútjába!

Esztergomban született 969 körül, Géza fejedelem és Sarolt gyermekeként. A keresztény hitre térve Szent Adalbert püspök megkeresztelte. II. Szilveszter pápától kért megerősítést és koronát 1000-ben. Legfőbb királyi tette volt történetírók szerint, hogy kijelölte a magyar nemzet hivatását. Ez a hivatás mindenekelőtt apostoli hivatás volt: a magyar nép megmaradásáért, a kereszténység felvételéért. Maga az Isten tűzte ki e hivatást a magyar elé Kelet és Nyugat között, két kultúrának, két kultúrkörnek érintkező és egyben ütköző pontján: Védelmezze a keresztény Nyugatot a Kelet ellenében; de ne csak védje, hanem alakítsa is a maga képére, és vigye is el a nyugati keresztény műveltség kincseit Délre és Keletre. Szent István nyomában a középkori magyar birodalom, mint nagyhatalom ötszáz éven át teljesítette ezt a küldetést. Amikor azonban eljött a nagy történelmi tragédia, Mohács százada, és megszűnt a magyar hatalom és a magyar önállóság, attól fogva elsősorban a passzívumra, a védelem szerepére szorítkozhatott a magyar, s attól kezdve tulajdon testével védte a török ellen a Nyugatot, fogalmaznak erről krónikáink.

Mit hagyott ránk Szent István, mi az ő máig ható öröksége?
Elsőként említhetjük az állam- és egyházszervezet kiépítését, a törvények megalkotását (ezek alapját képezték a későbbi századok törvényhozásának is). Fiához, Imréhez címzett „Institutio morum ad Emericum ducem” – „Erkölcsi intelmek Imre herceghez” c. műve (amit röviden csak „Intelmek”-ként emlegetünk) pedig tulajdonképpen a magyarság, a magyar állam első és egyben örök, máig érvényes alkotmányának is tekinthető. A műben atyai és uralkodó tanácsait osztotta meg fiával, aki reménye szerint a királyi trónon követte volna őt. Szent István egy erényes uralkodó jellembeli, morális tulajdonságait állítja leendő utódja elé. Ezek sorából kiemelkedik a hithűség, az egyház iránti hűség, az ország lakóinak megbecsülése, az igazságszolgáltatás gyakorlása, a bölcs tanácsadók meghallgatása, a hagyományok tisztelete, az imádság, a türelem, az alázat, a tisztesség, melyek a jó király kötelességei. Az Intelmeket át- meg átjárja az evangéliumok szelleme. Néhány ponton textuálisan is tetten érhető ez: „…Senkit se hajts szolgaságba, senkit se nevezz szolgának…, uralkodj harag, gőg, gyűlölség nélkül, békésen, alázatosan, szelíden; tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség. (Lk 14,11.) „Légy alázatos, hogy Isten felmagasztaljon most és a jövőben… Ennek okából hát, szerelmetes fiam, szívem édessége, kérlek, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem mindenkihez, aki hozzád járul. Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz. Légy irgalmas minden erőszakot szenvedőhöz, őrizd szívedben mindig az isteni intést: „Irgalmasságot akarok, nem áldozatot” (Mt 9, 13.)…”
E tanácsok, nyilván, nem csak Imre hercegnek szóltak/szólnak hanem voltaképpen minden magyarnak, kiváltképpen az ország vezetőinek a parlamentben, de azon kívül is a hivatásukat az élet különböző területein betöltő honfitársainknak.

Istvánt szakrális királyként is emlegetjük, mert egész munkásságát Istennek, Hazának, Jövőnek szóló szolgálatnak, isteni küldetésnek tekintette. A haza védelmét kívülről és belülről is szem előtt tartotta. A védelem céljából biztosítani akarta, hogy életművét, a magyar államot a kereszténység jegyében kormányozzák tovább – ezért keresztény feleséget választott magának, a bajor Gizellát és családot alapított, hogy utódokat neveljen a trónra. Gyermekei azonban sorra meghaltak kicsi korukban. Imre, utolsó fiúgyermeke maradt egyetlen reménye. Miután azonban őt is elvesztette, mélységes szomorúság szállt reá, keserűség emésztette, és talán kicsit úgy érezhette magát, mint Krisztus a keresztfán, amikor szenvedései közepette felkiáltott: „Istenem, Atyám! Miért hagytál el engem?” S mint Krisztus, elmondhatta később – „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (s országomat)! S a Gondviselés megmutatta neki a megoldást is: az Isten segedelmével megteremtett magyar hazát a Boldogságos Szűz Mária oltalmába ajánlotta.

„A földi hazában élők számára ezzel utat mutatott az égi haza felé – idézem ismét Sík Sándort. Napjainkban sem kell különösebb bölcsesség annak belátásához, hogy az égi haza felé törekvő, Istenben hívő emberek tudnak szilárd erkölcsi alapokon nyugvó földi országot, hazát építeni.”

István király Sík Sándor drámájában, mikor a Magyarok Nagyasszonyának fölajánlja a koronát, e szavakkal fordul népéhez: „Magyarok! Királyt koronázok. Nem mának, nem holnapnak. Az örökkévalóságnak. Aki a tietek mindörökre. És ti az övéi mindörökre. Ezentúl két országban uralkodik: Magyarországban és a Mennyországban.”

A nemzeti öntudat úgy őrzi szent királyunk emlékét, hogy „a magyar nép általa lett Isten népévé”. Az országfelajánlás szakrális szövetségkötést jelent. E szent kötelék – szövetségben Máriával – azóta kíséri magyar nemzetünk, népünk útját. Mária országa lettünk. Mária minden bajban, gondban, harcokban, veszteségekben, tragédiákban velünk volt. Így adott választ az Úr Imre elvesztése nyomán a szomorú királyi párnak: tragédiából is reményt jövőt támasztott népünknek, és az egyes embernek is. És meghallgatta a király másik kérését is: Nagyboldogasszonykor hívta el őt az Örök Hazába. 1038. augusztus 15-én Székesfehérvárott, az általa épített Nagyboldogasszony-székesegyházban temették el. Szent László király avatta szentté 1083. augusztus 20-án.

Boldog Gizella

Első magyar királynénk, Szent István király felesége, Boldog Gizella II. Henrik bajor herceg lánya volt. A kor szokása szerint az ő nevelését is szerzetesre bízták, Szent Wolfgang volt a nevelője. Az ifjú Gizella szemlélődő hajlamú, vallásos lélek volt, szerzetesi hivatásra készült, kolostorba akart lépni, de mikor 995-ben Géza fejedelem a fia számára megkérte a kezét, Szent Adalbert püspök ösztönzésére beleegyezett a házasságba. A püspök meggyőzte ugyanis őt, hogy házassága Istentől vezérelt küldetés: egy pogány országban a hittérítés feladataiban kell férje oldalán segédkeznie. 996-ban a bajorországi Scheyernben tartották meg az esküvőt. Gizella kíséretében német lovagok és hittérítő szerzetesek is érkeztek Magyarországra.

Gizella példája, öröksége, hogy hűséges hitves és anya tudott lenni, s férje oldalán templomok építésében, szépítésében, liturgikus tárgyak felszerelések előteremtésében, az egyházi élet és tevékenység elősegítésében segédkezett.
A krónikákban említik, hogy hat gyermeket hozott a világra, de két fiúgyermekéről (Ottóról és Szent Imréről) és két leánygyermekéről (Ágotáról és Hedvigről) tudunk biztosan. Gyermekei – Imre herceg kivételével – nem érték meg a felnőtt kort.

Egyházépítő tevékenységei közül ki kell emelni a veszprémi székesegyház alapítását, de az esztergomi és somlóvásárhelyi, valamint a veszprémvölgyi bazilita apácák zárdájának létrejöttében is közreműködött. A veszprémi zárda kézműves műhelyében maga is részt vett annak a miseruhának az elkészítésében, amelyet később a székesfehérvári templomnak ajándékozott, s amely századokon át a magyar királyok koronázási palástjaként szolgált. Gondoskodott a templomok szertartási edényekkel, oltárterítőkkel való felszereléséről is.
Férje halála után kegyetlen sors jutott neki is osztályrészül (mint később Szent Erzsébetnek). Férje utódaitól sok méltánytalanságot kellett elviselnie. Orseolo Péter és Aba Sámuel is uralkodásuk alatt méltatlan és igazságtalan bánásmódban részesítette a királyi özvegyet. S miután jótékonykodását István halála után még fokozottabban gyakorolta, „beszámíthatatlanság” ürügyével megalázó módon elvették javait, s jövedelmei egy részétől is megfosztották. Aba Sámuel halála után visszatért Bajorországba, belépett a passaui apácakolostorba, melyet még bátyja, a megboldogult Szent Henrik alapított, s később a zárda főnökasszonya lett, 1065-ben hunyt el. Passauban a niedernburgi templomban sírja körül búcsújáróhely alakult ki. Bár boldoggá avatását már a 18. században kezdeményezték, de arra végül csak 1975-ben került sor. Szentté avatását is többször szorgalmazták összefogva Veszprém és Passau egyházi főemberei, de kanonizációjának ügye máig nem jutott előbbre.

Elmondható: Gizella áldozatos élete, magyar honban végzett küldetéses tevékenysége méltánytalanul az emlékezet hátterébe szorult az évszázadok során. Ezért jogosak Sík Sándor intő sorai: „Történelmünkben egyetlen nőalak se tett annyit az országért, mint Gizella: a bajor a magyar nemzetért”. S az is megállapítható, hogy igazságtalanul kevés templom épült Gizella tiszteletére a Kárpát-medencében. A 13. századi veszprémi Gizella-kápolna (a püspökök magánkápolnája) után mintegy nyolc évszázaddal 2004-ben Marcaliban emelték az első templomot, amelynek ő lett a védőszentje, majd 2005-ben Szentkeresztbányán (Erdélyben) a Hargita lábához telepített egykori csíkszeredai fatemplom, 2011-ben pedig Alsóörs katolikus temploma nyerte el a ’Boldog Gizella’ titulust.

Veszprém is, amely magát Gizella városának és a Királynék városának vallja ma (miután évszázadokon át a veszprémi püspök volt a királynék koronázója), csupán a millecentenárium éve (1996) óta (amikor Passauból Gizella-ereklyét kapott a veszprémi Szent Mihály főszékesegyház) tekinti a bazilika társvédőszentjének Boldog Gizellát. A rendszerváltás utáni években került előtérbe a szentéletű királyné kultusza is a megyeszékhelyen, 1991-ben rendezték meg első alkalommal a Gizella napok egy hetes programsorozatát, melynek minden esztendőben fő eseménye egy egyházmegyei zarándoklat ünnepi szabadtéri szentmisével a székesegyház előtt a várban.

Szent Imre

Sík Sándor idézett művében Szent Imrét, az ifjúság védőszentjét, mint a hősiesség példaképét állítja a magyarság elé. De hát mit mond e szó, hősiesség, a mai emberének, vethetjük fel. Történelmi tanulmányaink alapján hősnek azokat a vitézeket nevezhetjük, akik életüket áldozták a fegyveres küzdelmekben a hazáért, egy eszméért, bajtársaikért, vagy kiváló katonaként, harcosként győzelemre vezették a rájuk bízott hadsereget. De hát a hősiesség erénye csak katonai virtusban nyilvánul meg?
Sík Sándor válasza meghökkentőnek tűnik első olvasatban: „Nem az a legnagyobb hős, aki más(oka)t le tud győzni, hanem aki önmagát képes legyőzni.” Ehhez magyarázatul Szent Imre életútja szolgálhat.

Szent Imre fiatal szent, a krónikák szerint hozzávetőleg 24 évet élt. 1003 – 1007 körül született Székesfehérváron. Ugyancsak a krónikák révén tudjuk, hogy hét éves koráig édesanyja, Gizella királyné nevelte. A máriás lelkületű anya gyermekét gyengédségre, imádságos szeretetre, a szülőkkel szembeni tiszteletre buzdította, s már kisgyermekként gyakran vitte őt a bodajki Mária-kegyhelyre és Veszprémbe a Szent György kápolnába búcsúi alkalmakra, szertartásokra, imádságos hálaadásra. Hétéves kora után újabb hét évig őt is szerzetes, Szent Gellért nevelte. Megtanította az ifjút a tudományokra, a hivő, vallásos életre. Imre herceg szerzetesi hivatásra készült. „Ez a csodálatos ifjú „keblében hordta a lángot, de el nem perzseltetett annak égésétől” (olvassuk a Szent Imre-legendában). E korszakának meghatározó eseménye Veszprémhez kötődik. Gyakran járt ugyanis nagyanyját, Saroltot látogatni a városba, s olyankor buzgó imádsággal felkereste mindig Szent György templomát is. Egy alkalommal jámbor kérdéssel fordult az oltár előtt térdelve az Úrhoz imádságos lélekkel: mit ajánlhatna fel, amit Isten a legszívesebben elfogadna tőle. Ekkor egyszerre rendkívüli világosságú fény árasztotta el a templomnak egész épületét (olvasható a legendában), és e fényben az isteni szózat ezeket mondta: ’A legkiválóbb erény a szűzesség; elmédnek és testednek szűzességét kérem tőled, ezt ajánld fel és ebben a szándékodban maradj meg.’ És Imre herceg fogadalmat tett ekkor életre szólóan a szűzességre, és ezen tisztasági ígértét sem testi, sem lelki értelemben soha nem szegte meg.
Miután Ottó bátyja – akire a trón várományosaként tekintett Szent István – meghalt, a királynak már csak Imre hercegben lehetett reménysége, hogy utódjaként átveszi majd és folytatja az ország építését. Ezért a 14 éves ifjúnak országvezetői felkészítését saját maga kezdte meg. Ezenközben Imre a katonai ismeretekben, kardforgatásban, a vadászat terén szerzett gyakorlatot. Majd apja akaratának alávetve magát a kor szokása szerint dinasztikus házasságot kötött (az egyes források eltérő információi szerint felesége lengyel, horvát vagy görög uralkodóházból származott). De Istennek tett fogadalmát házasságában sem szegte meg, feleségével szűzi, ún. „József-házasságban” élt.

1032 körül vadászat közben a krónikaírók szerint egy vadkan oltotta ki életét. Halála körülményeit, okait, sőt még a helyszínét is többnyire homály fedi. Egyes életrajzírók Soltvadkert határába teszik tragikus vadászatának színhelyét, mások a mai Romána (az egykori Partium) területén Hegyközszentimrére, ahol a település határában, az Ygfon erdőben feltételezik vadászbalesetét. Megint mások pedig Imre herceg mérgezés általi halálát vetik fel, illetve pogányok gyilkos tettét vélelmezik halála okaként. Korunk emberét is leginkább, sajnos, ezen külső körülmények, titokzatosságok foglalkoztatják, és a lényeget, Szent Imre korokon átívelő morális üzenetét meg sem hallják. A szüzességre (testi és lelki érelemben is) értetlenül tekintenek, vagy netán gúnyolódással reagálnak. Szent Imre azonban ezer év távolából is üzeni rendületlenül: légy tiszta mind a sírig, küzdj a tisztátalanságok ellen minden körülményben, szolgáld a jó ügyeket, erősítsd magadat imádsággal, bízz Isten gondviselő szeretetében, kérj Istentől válaszokat kérdéseidre az élet rögös útjain!

„Meg kell tanulnunk Szent Imrétől – írja Sík Sándor is – hogy nem lehet igazán keresztény az, aki nem vállalja valamilyen formában a hősiességet… Harcosok nem mind lehetünk, vértanúknak ma aligha kell lennünk, a holtig való szüzességre csak kevesen vannak kiválasztva, de a keresztény lélek hősiességére mindnyájan hívatva vagyunk: ti., hogy egyre jobbra, többre törjünk, hogy úrrá legyünk önmagunkon, hogy önérdek, kényelem, sőt – ha kell – egy ellenséges világ ellenére is vállaljuk becsületes, tevékeny szolgálatát annak, amit jónak, nagynak, szentnek, keresztény és magyar eszménynek, értéknek megismertünk…”

Adódik tehát az összegző kérdés: Mik azok az erények, amelyek a hősiesség tartományához tartoznak?
Néhány sorban soroljuk fel a napjainkban is legalapvetőbbeket:
- Tisztaság (testi-lelki szüzesség)
- Hűség (Istenhez, hitveshez, családhoz, nemzethez, hivatáshoz, küldetéshez)
- Szolgálat (ennek lényege az alázat – mely nem megalázkodás, hanem lelki térdre borulás Isten előtt, akit felfedeztünk a legkisebbekben, a legnyomorultabbakban, a szenvedőkben, a másik emberben.)
- Mély vallásosság
- Áldozatkészség – az élet minden területén
- Ígéretek, fogadalmak megtartása
- Merjünk szembenézni embertársainkkal („szemünk tükör a másik ember számára”)
- Merjünk nemet mondani!
- Mértéktudat – értéktudat (A mai világot az értékzavar jellemzi. Egyenértékű cselekvési, magatartási formának számít sokszor az igazság felelős bátorsága és az érdekorientált manipulatív gyávaság, illetve a hazaszeretet és a világpolgári közömbösség, a házasság, és az élettársi kapcsolat, illetve a melegek együttélése és a szingli-életmód. Ezek csupán egymás mellett létező magatartási módokként szerepelnek olykor, olyanok a közszellem értelmében sokszor, mint egy kártyapartiban a kijátszható variációk… )

Befejezésül nézzünk szembe Szent Imre halálával! Tragikus halál, kétségtelen, akárhogy is történt – vadkan által, vagy emberi erőszak révén. Somogyváry Gyula versében a magyarság tragédiájaként említi Imre halálát: „Mi lett volna Istenem e nép, ha el nem hívod első hercegét, ha tiszta ágban hajt tovább az ág, s nem jöttek volna törpék, ostobák…”
Ám Isten néha görbe vonalakkal is egyenesen ír! – vethetjük ellene. Hiszen látható: Tragédiákból is születhetett jövő, fényes, küzdelmes, erős, magyar jövő.

Toldi Éva
« vissza