K
i
e
m
e
l
t

h
í
r
e
k
Kiemelt hírek
 
 
A hamvazástól a feltámadásig – Nagyböjti és húsvéti szakrális népszokások régen és ma
2018. március 9. - Értékeink-örökségünk
« vissza
hamvazasaveszpremibazilikaban.jpg, Hamvazás a veszprémi bazilikában
Hamvazás a veszprémi bazilikában
A hamvazástól a feltámadásig – Nagyböjti és húsvéti szakrális népszokások régen és ma
^ További képekért
kattintson a fotóra!
„Vallási ünnepi hagyományainknak, szokásainknak, van egy olyan – gyakran már a városi embernek ismeretlen, sőt faluhelyen is már elhalt vagy elhalóban lévő tartománya, amely a magyarul átélt katolicizmusnak és a katolikussá teljesedett magyarságnak szimbolikus bizonysága…”, írta Bálint Sándor, a szakrális néprajz kiváló tudósa Boldogasszony vendégségében című könyvében.
Hihetetlenül gazdag szakrális néprajzi szokásvilág bontakozik ki a kereszténység főünnepének, Húsvétnak, Krisztus feltámadásának ünnepkörében is. Ez mozgó ünnep: március 22-e és április 25-e közé eshet. Pontos időpontját a tavaszi napéjegyenlőséget (március 21.) követő holdtölte utáni első vasárnap dátuma határozza meg (erről Kr. u. 325-ben a niceai zsinat rendelkezett). Az ünnepet hosszú készülődés (a Nagyböjt) előzi meg, böjtöléssel, egyházi és népi ájtatosságok végzésével, mely Hamvazószerdától Húsvétvasárnapig tart – Jézus negyven napi böjtölésének és kínszenvedésének emlékére. A Nagyböjtöt már a 7. századtól megtartották, de hivatalosan 1091-ben II. Orbán pápa tette kötelező gyakorlattá. Régen még a hónapnevek is ehhez igazodtak: az egykori kalendáriumok februárt böjtelő, márciust böjtmás havának nevezték.

Nagyböjt

A böjt negyven napján a hívő katolikusok húst, zsíros ételeket nem ettek, olajjal, vajjal főztek. Sokáig a tej és a tojás evését is tiltotta az egyház, csak a 17. század elejétől engedélyezte a pápa ezek fogyasztását. Volt, aki napjában csak egyszer evett a nagyböjt egész ideje alatt, ezt nevezték „negyvenelésnek”. Az egyház az 1920-as években már csak Hamvazószerdát, a pénteki napokat és a Nagypéntektől Nagyszombat éjjeléig terjedő időt írta elő szigorú böjtnek, amikor csak egyszer lehetett jóllakni, és nem volt szabad húsfélét fogyasztani. Jellegzetes ételeik között volt például a cibereleves. Többféle alapanyagból készülhetett, legtöbbször korpából. Nagy cserép- vagy faedénybe rozs- vagy búzakorpát tettek, s arra forró vizet öntöttek.

A néhány nap alatt megerjedt korpáról a savanyú levet aztán leszűrték. Kölest, hajdinát, kukoricát főztek bele, majd liszttel, tejföllel behabarták. Az aszalt gyümölcsből főzött savanyított levest is több vidéken ciberének nevezték. Ezenkívül általában kenyeret, halat és száraz növényi eledeleket fogyasztottak.
Nagyböjt kezdete Hamvazószerda (másutt: szárazszerda, aszalószerda, böjtfogószerda), amelynek régi szép szokása, a hamvazkodás, mind a mai napig jelen van a katolikus liturgiában. Nevét a bűnbánatról kapta. A hamu ugyanis a bűnbánat ószövetségi szimbóluma. A hamu egyszerre jelképezi az elmúlást és a megtisztulást. A töredelem jeléül az őskeresztények is hamuval hintették meg magukat. „A nyilvános bűnbánat során a nagy bűnösök mezítláb, zsákszerű vezeklő ruhában, a templom kapujában várták a püspököt, aki a templomba vezette őket. Elmondták a hét bűnbánati zsoltárt, majd a püspök fejükre tette a kezét, megszórta őket hamuval, s feladva a penitenciát (a bűnbánati imát) megszórta őket szenteltvízzel. Majd miként az Úr Ádámot, kiutasította őket a templomból, ahová a nagyböjt idején nem léphettek be, csak az ajtóban állhattak.” (Bálint Sándor) A vezeklőknek elégtételi cselekedeteket kellett gyakorolniuk: imát, önmegtagadást, böjtöt.

Manapság már csak csekély maradványa él a hamvazás szertartásának a katolikus egyházban. A hamvazószerdai szertartáson, miközben hamuval keresztet rajzol a hívek homlokára a pap, a paradicsomi kiűzetés Igéivel hívja fel őket bűnbánatra: ,,Emlékezzél meg, ember, hogy por vagy és porrá leszel! A hamut az előző évről maradt szentelt barkákból nyerik, amely szakrális jel, utalás a megváltást hozó Krisztusra.

Kevésbé ismert, hogy e mély bűnbánati napnak és szokásnak volt egy tréfás változata is (Bálint Sándor ír erről említett könyvében), amikor a legények vödörnyi kormos vízzel és meszelővel „möghamvazták” az útjukba kerülő leányokat. De ismert a jelmezes, maszkos, dramatikus hamvazás is, amely a farsangi szokásokra emlékeztet. Általános hiedelem volt, hogy a meghamvazott embert elkerüli a fejfájás.

Nagyböjt ötödik hetének végén, azaz Virágvasárnap előtti vasárnapon különös gyásszal megült napot tartottak a felnőttek. Ez a nap volt a Feketevasárnap, ami egyúttal dologtiltó nap is volt. Ekkor fekete ruhába öltöztek a népek, de még az oltárt és a feszületet is gyászba borították (fekete vagy lila lepellel). A szokás eredete szentírási: János-evangéliumában (Jn 8,58–59) olvassuk Jézus zsidókhoz intézett szavait: „Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok. Erre követ ragadtak, s meg akarták kövezni, de Jézus eltűnt előlük, és elhagyta a templomot.”

Virágvasárnap (latin nevén: Dominica in palmis de passione Domini, azaz pálmavasárnap az Úr szenvedéséről) Jézus jeruzsálemi bevonulásának emlékét őrzi – az érkező Messiást a nép pálmaágakat lengetve fogadta. Szimbóluma a pálmaág mellett a zöldág, a virágokkal díszített lombok. A barka a magyarországi éghajlati viszonyoknak köszönhetően a pálma és olajágak szerepét vette át. E napon a templomok körül barkás körmeneti szertartást végeznek. Régen a hívek a templom előtt gyülekeztek, ahol a pap megszentelte a barkát. A Bakonyban a hívek szentolvasójukkal tartották fel a barkát megáldásra, a püspök pedig szamárháton vonult be a szent hajlékba, mint Jézus, s az emberek ruháikat terítették elé. A megszentelt barkának gyógyító hatást tulajdonítottak, ezért levével borogatást készítettek a betegeknek.

E napon volt szokásban a fiatalok körében a faluhossza-játék, bújóskapuzós-vonulós énekes játékokkal. Főként a Dunántúlon volt kedvelt foglalatossága ez a fiatalságnak, amelyet – a bibliai pálmaágat kiváltó, zöld (virágos) ággal-lombbal történő kaputartás miatt – neveznek zöldágjárásnak is. A Nivegy völgye településein e népszokást hajliliomozásként említik. Vigántpetenden színes népviseletben járják végig a falut ma is a leányok énekszóval, s a menet a templomban fejeződik be az oltárnál a barkaszenteléssel és a szentmisével. A zöldágjárás előzményének tekinti Barna Gábor néprajzkutató a némely tájegységen elterjedt kiszehajtást, kiszézést. Ennek a mágikus szertartásnak a lényege a betegség, gond, baj, tél, hideg, böjt kiűzése – és a bűn meg a félelmek rituális megszüntetése. Fognak egy szalmabábut (kisze, kiszőce, kiszevice, kicevice), női ruhákba bújtatják, kiviszik a falu szélére, és ott rituálisan elégetik – vagy éppen vízbe dobják. A lényeg, hogy ezzel a varázslattal eltávolítják a falu életéből a rosszat, a bűnt, no meg elűzik a telet, és behívják a meleget. A zöldágjárást a Nyitra mentén, mint villőzést említik. Ezek a bújócskás-kapuzós játékok az ősi magyar hitvilág emlékeit is őrzik. A régi ember analógiás gondolkodásában a kapun való átbújás az időtlenségre utal és a jövőbe vezető utat, reményt, vágyat jeleníti meg. A nagylányok és a gyermektelen fiatalasszonyok „gyermekóhajtó szertartása” volt ez tehát elsősorban a kutatók szerint: „Úgy váljék a magból virág, mint ahogy az én méhemben is a magocskából gyermek születik!”

Nagyhét

A Virágvasárnapot követő hét a Nagyhét, amelyet a népi emlékezet az északi országrészben több helyütt sanyarúhétként emleget, az Őrségben pedig videshétként (vizeshét), kifejezi a nagyböjti időszak két legfőbb mondandóját az emberhez. Utal Krisztus szenvedéstörténetének, kínhalálának szomorú eseményeire, valamint a bűnös embernek a megtisztulás, a megváltás utáni vágyakozásra, amely a természet megújulásával, újjászületésével párhuzamos minden tavasszal. A népszokásokban ezért a szakrális hagyományok összekapcsolódnak természeti, gyakran mágikus eredetű, célzatú rítusokkal. Az Egyház már az első századokban megkövetelte híveitől, hogy évente legalább egyszer, húsvét alkalmával járuljanak a szentségekhez: gyónjanak, áldozzanak. Ez nagyon komoly és súlyos belső parancs volt, s ezt a falu- és a családi közösségek számon is tartották. A testi és lelki tisztálkodással összefüggött a húsvéti nagytakarítás a házban meg a porta körül. Palóc vidéken a gazdaember ekkor a lakó- és melléképületeket meg is újította, söpört, tapasztott, meszelt, lefestette a bútorokat, a szerszámait megtisztította, megfényesítette. Mindennek ragyognia kellett, mert hisz: „nem leend Urunk Krisztus feltámadását jól megülni, ha kiül és bejül nem tiszta az ember és a porta”. A húsvéti kötelező gyónás alkalmával a hívek a múlt század elején még úgynevezett gyónócédulát kaptak a paptól, amelyet imakönyveikben őriztek, s a következő házszentelés ünnepén ezt kitették az asztalra, vagy cérnára fűzve kiakasztották a szoba falára, bizonyságul.

Az úgynevezett Szent három nap (Sacrum Triduum Paschale) – a Nagyböjt csúcspontja: Nagycsütörtök, Nagypéntek, Nagyszombat – különösen gazdag szakrális népszokásokban. Nagycsütörtökön (egyes helyeken nevezik Zöldcsütörtöknek is) a templomi szertartáson megfosztják az oltárokat ékességeiktől, utoljára szólalnak meg a harangok, az orgona és a csengők, egészen nagyszombat délutánjáig, a feltámadásig. A vallásos néphagyomány úgy tartja, hogy „Rómába költöznek” – egyes vidékeken a szülők gyermekeiknek úgy magyarázták: a harangoknak is el kell végezniük szentgyónásukat, vagy hogy Jézuskát gyászolni mentek Rómába. Ezután a templomi szertartásokra a gyerekek kereplővel csattogtattak hajnalban, délben és az esti szentmisék idején a templom előtt. Ez utal az ősi hitvilág mágikus elemére, a zajkeltésre, amely a régi magyar rendtartásban a gonoszűzés eszköze volt. E napon, Sopron környékén hajdan Júdás-szalmabábut égettek a falusiak. A zöldcsütörtöki hús- és tojástilalom idején salátát, spenótot, zsenge csalánt, egyéb zöldfőzeléket fogyasztottak a népek. A kerepelő gyerekek Nagyszombaton általában hímestojás adományt kaptak a házaknál e három napos szolgálatukért. (A kerepelés szokását a rendszerváltás után megyénk németajkú településein újra felélesztették, ma is élő hagyomány.)

A népszokások összefonódtak nemegyszer a gonoszűzéssel is. Így például Bakonybélben e napon a legények kimentek a falu határába, a kápolna mellett tüzet raktak, s azon egy szalmából készített Pilátus-bábut égettek el. A szent három nap népi liturgiájának volt része a virrasztás, amely este vagy kora hajnalban, még sötétben a templomtól indult, és a temetőben, majd a falu határában álló kereszteken át vezetett vissza a településre. Minden kereszt mellett közös imádságot mondtak, s általában hajnal volt, mire visszaérkeztek a templomhoz. A virrasztáson elhangzott az Aranymiatyánk (Jézus Szent Anyjával való beszélgetése) is szövegesen vagy énekléssel. Ennek a különösen szép és megindító imádságnak számos változata ismeretes. A csángóknál a húsvéti ünnepkörben többször is elhangzik. Volt, aki a határjárást magányosan végezte. A Duna-menti településeken a vízparton is imádkoztak, majd a vízre keresztet rajzoltak, s ezután arcot, kezet, lábat mostak benne. Haza is vittek a vízből, s az állatok itatójába is tettek.

Nagypéntek a böjt és a gyász napja, Krisztus keresztre feszítésének, halálának ideje. Ekkor a helyi kórus általában a templomban vagy temetői kereszt mellett elénekelte a passiótörténetet. A Dunántúlon, Bakonyoszlopon pár évvel ezelőtt a passiójátéknak egy ősi formáját élesztették föl. A falu központjából induló, a fiatalokat is bevonó jelmezes esemény szereplői és az egybegyűlt hívek a templom mögötti dombig vonultak zarándokmenetben, ahol megtörténik a jelképes keresztre feszítés. Mivel épített kálváriája nincs a településnek, útközben stációképekkel jelzik az egyes állomásokat, amelyek mellett a hívek megállnak egy-egy imára. Általában házas férfiak vezetik a golgotai menetet, akik stációtól stációig haladva, felváltva visznek a vállukon egy fából ácsolt, súlyos keresztet. Asszonyaik feladata, hogy felolvassák az egyes állomásokon a szenvedéstörténet eseményeit. Így a passió drámai erejűen átélhetővé válik a hívek seregének és a szereplőknek is.

Nagypéntekhez az ősi magyar hagyományban tisztulási rítus (lusztráció) is kapcsolódik, mely a szó mágikus erejével űzi el a bajt, a betegséget, a rosszat, és hívja be a tisztaságot, az egészséget. Mondandóját az óvodás kislányok körében kedvelt körjáték, a Fehér liliomszál örökíti át. A játék eredete az a legenda, hogy Jézus Nagypéntek hajnalán alámerül a vizekbe, ettől azok aranyossá válnak, és aki ezekben megmosdik, szép lesz, de elsősorban egészséges. Ez a játék a szüzek játéka: a liliom – mint Szűz Mária (és más szentek) attribútuma – a testi és lelki tisztaság, szeplőtelenség szimbóluma. Nagypénteken hajnalban egyes dunántúli falvakban szokás volt a patakhoz menni és abban megmártózni vagy megmosakodni. Aki ezen a napon a folyóvízben mosdott, arról hitték, hogy egész évben egészséges lesz. Aki a pataknál járt, annak vizet kellett hazavinni, hogy a ház apraja-nagyja is megmosakodhassék benne. Sokszor ezzel a vízzel még a házat is meglocsolták, sőt, a lovakat is megúsztatták egyes helyeken, hogy azok is egészségesek legyenek egész évben.

A harmadik szent nap, Nagyszombat, Húsvét vigíliájának ideje. E nap estéjén/éjjelén ünnepli a kereszténység Krisztus feltámadását templomainkban. A liturgia kint a szabadban kezdődik a tűzgyújtással, tűzszenteléssel. A fellobbanó tűz Krisztus jelképe. Legtöbb helyen a tűz meggyújtásához a temetői elkorhadt, kidőlt kereszteket használták fel, majd lángjával gyújtották meg a húsvéti gyertyát. A megszentelt tűz parazsából, de hamujából is hazavittek az asszonyok egy keveset otthonaikba, s este az előbbivel gyújtották meg a kemencében a tüzet, az utóbbiból pedig a földekre hintettek, hogy jó legyen a termés. A szertartáson megszentelt víznek hasonló gonoszelhárító, jótékony hatást tulajdonítottak. A nagyszombati liturgia csúcspontja a feltámadási körmenet, amelyet besötétedéskor, a szertartás után indítanak el. Célja a mindenkinek szóló híradás: Krisztus feltámadt!

Húsvét

Húsvét, Krisztus feltámadásának ünnepe a negyvennapos Nagyböjt lezárulását jelzi, erre utal elnevezése is. Mint tavaszváró, felszabadító ünnep, kapcsolható a zsidó „pészah”-hoz (héber szó, jelentése: kikerülés, elkerülés, utalva arra, hogy a halál angyala elkerülte a zsidóknak bárány vérével megjelölt házait). Bár e kifejezés az ünnep magyar nevében nem található meg, de Csíkmenaságon például a húsvéti körmenetet „kikerülésként” emlegetik.

Húsvét hajnalának ősi, szakrális népszokása a Jézus-keresés, amely a Jézus sírját kereső asszonyok nyomában eleveníti meg az evangéliumi eseményeket. Dunántúl-szerte gyakorolták ezt a hagyományt már évszázadok óta, mára azonban csak kevés helyen maradt meg. A kisalföldi faluban, Kunszigeten e népszokás sosem szakadt meg, s ma is minden húsvétkor elindulnak még sötétben a hívek Jézus keresésére. A körmenet a templom előtti kereszttől a temetői keresztig vezet és vissza. Minden stációnál imádkoznak, énekelnek. A temetőben ki-ki felkeresi hozzátartozói, ismerősei sírját is egy-egy imára. E népi liturgiára ma már távolból is érkeznek zarándokok.

Húsvéthétfő a profán ünneplések napja volt mindig. Jókor reggel az asszonyok átmentek a szomszédos falvakba ismerőseikhez, rokonaikhoz. Ezt a népi emlékezet Emmaus-járásként tartja számon. Az utat mindig imádkozva tették meg, s meglátogatták egy-egy imára a szomszéd falu templomát is. Húsvéthétfő népszokásai közül a locsolkodás a legismertebb, máig élő hagyomány, mely eredetileg erotikus célzatú termékenységi rítus volt, ugyanakkor a kezdetben vízzel történő locsolásnak tisztító erőt is tulajdonítottak. A locsolók piros tojást, hímes tojást kaptak adományként, a felnőtteket étellel-itallal is vendégelték meg. A szlovák lakta területeken nem locsoltak a legények, hanem – ugyancsak termékenységi rítusként – megvesszőzték, megsibálták nyírfaágakkal a lányokat, hogy egészségesek és termékenyek legyenek. A locsolkodás eredetét tekintve részint a keresztelésre utal, részint arra a legendára, amely szerint a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat locsolással akarták volna a zsidók elhallgattatni, illetve hogy a Jézus sírját őrző katonák vízzel öntötték le a feltámadás hírét vivő asszonyokat. A Jézus-keresés több településen a szabadtéri kálvária felkeresését jelentette. A Káli-medencében már hajnalban megjárták imáikkal a stációkat az asszonyok, ahol pedig nem volt kálvária, a temetői keresztnél rótták le hálájukat a hívek Krisztus feltámadásának örömünnepén.

Toldi Éva

« vissza