K
i
e
m
e
l
t

h
í
r
e
k
Kiemelt hírek
 
 
Egy magyar bárd Szibériában
2017. július 28. - Értékeink-örökségünk
« vissza
gyoni03.jpg,

Egy magyar bárd Szibériában
Száz éve halt meg Gyóni Géza, egyik legtragikusabb sorsú költőnk, akit több ezer katonatársával együtt 1915 tavaszán az oroszok hadifogolyként hurcoltak el a galíciai frontról, az osztrák-magyar hadsereg által védett és végül a túlerővel szemben feladott Przemyśl-erődből.
A hónapokon át tartó készültség, az érezhetően a lelkekbe ivódott kilátástalan küzdelem, s az élelemhiány miatt már-már az éhhalál szélére sodródott elgyötört katonákat kényszermenetben hajtották nyolc hónapon át Szibéria legnagyobb hadifogolytáborába, Krasznojarszkba, ahonnan csak néhány honvédnek sikerült hazatérnie, s nekik is csak évek múlva az orosz-magyar fogolycsere révén.

Nem véletlenül nevezték történészek ezt a kegyetlen, több ezer kilométeres hadifogolymenetet az orosz hómezőkre az I. világháború „Erőltetett menetének” (Radnóti nyomán), s Gyóni Gézát, a Nagy Háború Radnótijának, aki már a Przemyśl-erődben is versekkel kísérte nyomon az egyre kilátástalanabb és kegyetlen harcot, adott hangot a maga és katonatársai kétségbeesésének, a hátrahagyott kedves, a család, az otthon iránti olthatatlan vágyakozásának. S szinte naplószerűen írt a szibériai kényszermenetben vonulók, majd a krasznojarszki táborban gyötrődő élő-halottak kiszolgáltatottságáról, testi és lelki megkínzottságáról, megaláztatottságáról is.

Az irodalmi emlékezet, az irodalomtörténet azonban, mint sokszor megtapasztaltuk, rendkívül hálátlan, kegyetlen tud lenni – olykor politikai célzattal, máskor a korízlés, a művészeti hangadók kinyilatkoztatásait követve – egyeseket érdemtelenül feldob, bálványoz, majd agyonhallgatja s az ismeretlenség homályába, a feledés szakadékaiba száműzi őket. Ez történt/történik Gyóni Géza esetében is, akit az irodalom ítészei már életében sokféleképpen értékeltek: nevezték a „Nagy Háború magyar költőjének”, majd a világháború Petőfijének, Anka János író 1915-ben az Élet című lap hasábjain írta róla: „…az ő verseiben szólal meg egész teljességében, művészi formában a magyar háborús lélek hazafiassága, önfeláldozása, hősiessége, szilajsága…” Ugyanakkor ezzel egy időben emlegették őt kora irodalmi életében Ady-, majd Petőfi-epigonként, mások bírálták, mondván: költészetében Arany János öregkori, Szabolcska Mihály vidéki nosztalgikus lírája, Reviczky Gyula, Vajda János stílusa, hangulati lírája köszön vissza… Tehát, a zengzetes minősítések mellett kapott bőven negatív, elmarasztaló kritikákat is, melyek először költői mundérját igyekeztek megszaggatni, majd politikai téren támadták, hol háborúellenessége, hol háborúpártisága miatt. De talán nem véletlen mégsem, hogy igazi hírnevet, sőt világhírnevet, elismertséget két legismertebb háborúellenes versével – Cézár, én nem megyek és a Csak egy éjszakára… kezdetűvel – szerzett magának. Utóbbi jóval a halála után – 1934-ben – a Brit Irodalmi Társaság nemzetközi pályázatán első díjat nyert. Útkanyaraiban, útválasztásaiban, reménységeiben és kiábrándulásaiban kétségtelenül visszaköszönnek a történelem és a politika váltakozó hullámai, melyek hányták-vetették a kor emberét a nagyhatalmak alattomos érdekeinek megfelelően. Gyóni Géza költészete az idegen tollakat (adys versbeszédét, petőfis patetikáját) és a csapongó ideológiákat a galíciai fronton és a hosszú, kilátástalan szibérai fogság könyörtelen reménytelenségében vetkezte le, s ekkor tisztult le lírája, megtalálva egyéni sajátos hangját s emberbaráti igazi küldetését is. A legigazabban vélhetően Juhász Gyula írt Gyóniról, aki a társadalmi igazságtalanságok ostorozójaként láttatta: „Gyóni Géza 1914-ben a háború költőjeként indult a lengyel mezőkre, s 1917 nyarán, mint a nemzeti demokrácia és az emberi szolidaritás vértanúja esett el...”

Gyóni költészete 1945-ig tananyag volt az iskolákban, 1945 után a pártállami igazságtalan csend némaságba fojtotta őt is. Érthetetlenül, hiszen Gyóni semmilyen politikai „kompromittáltsággal” nem vádolható, amely alapot szolgáltathatott volna a szocialista ideológiai terror idején elhallgattatására. Napjainkban is a feledés homálya fedi személyét, az irodalomtörténet sem jegyzi, vagy ha mégis, többnyire, mint egy-verses költőt említi Csak egy éjszakára című költeményével. Halálának idei centenáriumán méltó, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk élete nagy kálváriajárásaira, és ismerkedjünk küldetéses költészetével.

Gyóni Géza (eredeti nevén Áchim Géza) szülőfaluja, Gyón iránti szeretetből választotta későbbi költői nevét. Apja Áchim Mihály evangélikus lelkész, anyja Bekker Gizella, pozsonyi tanító leánya, aki hat gyermeknek adott életet. Az egész családot az egyszerű emberek, a kisemmizettek iránti együttérzés, a szociális érzékenység jellemezte, olvasható életrajzában, s Gyóni e szellemi-lelki miliőben nőtt fel.
Életének tragikus és későbbi útját is meghatározó állomása volt, mikor a családban egyik testvére a torokgyík áldozatául esett. Édesanyja, aki ekkor választotta el legkisebb gyermekét, teljesen legyengülve búskomorságba esett, s beleőrült a tragédiába. A család elvesztette őt, hiszen élt ugyan a téboly hatalmában, de csak testben és öntudatlanul. Gyóni Géza ekkor tíz éves volt. Az érzékeny lelkű fiút rendkívüli módon megviselte ez, s egész személyiségére, későbbi költészetére is rávetült az anya „elvesztése”. Ifjúként a versírásban keresett menedéket, de későbbi baráti, szerelmi kapcsolataiban is a szerető anyai ragaszkodást kereste olthatatlan vággyal. Egy Halottak napjára írt versében szakadt fel belőle:
„Nekem nincs, akit megsirassak, / Halottak napja hogyha támad. / Én nem viszek csokrot a sirra, / Melyen a drága szó fölírva: / ’Feledhetetlen, jó anyámnak’... // Oh, én hiába mondom... Anyám! / Hallja és - nincsen feleletje... Reám néz – óh, de nem látja ’fiát’... / Halott – és nincsen eltemetve.”
Életútján a következő jelentős állomás volt, mikor apja indítására a pozsonyi evangélikus teológiára jelentkezett. Ám érdeklődése hamarosan a lüktetőbb világi élet és az újságírói pálya felé vonzotta, kitörni vágyott a teológia csendjéből, a világban élni, „égni” s tanulmányait megszakította. Kitörni vágyásában is benne volt mérhetetlen szeretetéhsége, s a rá-rátörő depresszív, halál közeli hangulatoktól való menekülés is: „Nem tud már az megállni, / Csöndes halálra várni, / Ki tűzhalálra érkezett. // Elégni s elaludni, / Ó hiszen ez az élet. / De szikrás s messzilángú, / Hogyha poéta élte…” (Hajnalban a perronon).
Első tollforgató próbálkozásai zömében szerelmes versek voltak, de ezekben a lírai hangulatú szelíd rímsorokban is elő-előtörtek minduntalan fekete gondolatai. Mintha csak azt bizonygatta volna, hogy mint az anyai szeretet, úgy a szerelmi boldogság is csak veszteséges lehet számára. Cikkeit, verseit a vezető lapok szívesen fogadták, közölték, de mindenütt csak ideiglenes állásra talált. A lelkész atya próbálta fia életét „mederbe terelni”, figyelmét a létbiztonságosnak tűnő jegyzői pálya felé fordítani, de sikertelenül. Közben néhány hónapra behívták katonának Gyónit Boszniába hadgyakorlatra, ahol kőtörő munkára hajtották a bakákat; úgy dolgoztatták őket, mint a rabszolgákat. Ekkor írta Cézár én nem megyek című pacifista versét. Ebben egy római légionárius szájába adta lázadó hangú – a cézári katonai paranccsal szembeni – tiltakozását a gyilkos szolgálat ellen: „Vérben úszik vad hegyek orma, / Paskolja vér; paskolja ár. / S engem a halál-dáridóra / Cézár parancsa vár. // Itt hagyni minden szentet, drágát, / Asszonyt, búzát, bort, dalt, zenét: / Cézár parancsa nem kegyelmez. / Kell a halál-cseléd.// Már összeszedtem kis cókmókom. / Indulni kell. Jaj, hogy lehet. / Vérben úszik vad hegyek orma. / Cézár, én nem megyek…”
1914 tavaszán aztán megérkezett igazi háborús behívója a keleti frontra, Galíciába, ahol mint póttartalékos közlegény állt szolgálatba Przemyśl várának védelmében. A háborús hangulat, a harci mámor, a gyors győzelem reménye 1914 nyarára egészen feltüzelte őt is. A hadi propaganda, mely nemzeti színezetet öltött csakhamar, sokakat „bedarált” akkoriban megtévesztő szövegliturgiájával. Gyóni is elhitte, hogy „az ezeréves magyar határok védelméért kell harcba szállni”, és szinte huszáros lendülettel sodródott a tömeggel (Petőfi lelke, Ének a gránicon). Nemcsak Gyóni, neves írók, költők, művészek (Móricz, Juhász Gyula, Gárdonyi, Balázs Béla…). is ekkor a háborút éltették. De aztán ahogy a kezdeti hadilendület lankadni kezdett, a háborút hetyke kalandként felfogó versek (Tábortűz mellett, Levél a gránicról) mellett egyre szaporodtak a szenvedéseket, a veszteségeket feltáró vallomások (Magyar katonák dala) Gyóni lírájában. Már felfedezte az ellenségben is az embert, méghozzá az öldöklésbe hajszolt embert (Alexis levele Alexandrához), s a békevágy is hangot kapott soraiban. A vár ágyútűznek kitett pontjain már megtapasztalta a háború véres, hullafoltos arcát. Ekkor szélesedik ki rímes hangszerszólóinak összjátéka háborúellenes nagyzenekari tiltakozássá, dübörgő rapszódiává a Csak egy éjszakára című nagyhatású versében. Rámutat a háború aljas érdekmechanizmusára, a „pártoskodók és vitézkedők”, a „hitetlenek és üzérkedők”, a „csahos nyelvvel hazaszeretők” bűneire, akik kényelmes otthonaikból vezényelik a pusztulásba a kiszolgáltatott tömegeket aljas érdekeik szolgálatában. E vers dübörgő erejű tiltakozás, megrázó képsorai erkölcsi fenyegetésként, felelősségre vonásként süvítettek át egész Európán, bejárva a harctereket. Rövid időn belül számos európai nyelvre lefordították. Galíciában írott költeményeit már a lengyel táborban is kézbe vehették katonatársai nyomtatásban egy füzetbe kötve, méghozzá tízezres példányszámban, s pár hét alatt minden példány gazdára talált. Katonatársai esténként e verseket olvasgatták, ezek szólaltatták meg bánatukat, honvágyukat, s ezek nyújtottak vigaszt is nekik. A kiadvány bevételét pedig a hadiárvák és családjuk támogatására ajánlotta fel a költő.
Przemyśl várának feladása 1915-ben maga után vonta a hadifogságot.
Ekkor írta megrázó erejű versét: Most tavasz jön; a virág-zászlót / Lengetik már a szép magyar fák. / S minket telével, vad szelével / Messze pusztán vár orosz rabság. // Magyar tanyákra március / Virágos ággal most köszön be, - / S jaj, minket, minket vár a tél, / Minden szabadság temetője… (Tavaszból a télbe - részlet)
Szibéria Gyóni életének utolsó stációja volt, és itt, a fojtó, szinte reménytelenségbe torkolló rabság börtönében talált rá igazi költői küldetésére. Itt bontakozott ki igazi szakrális lírája. A versírás nem csupán időtöltés, napi személyes lelkigyakorlat volt számára, hanem küldetésként élte meg, mint lelkigondozói szolgálatot, hogy a fogolytársaknak napi ’lelki mannát’ adjon soraival. Esténként felolvasta verseit, s a rabtársak arcán megjelenő mosoly vagy könny bíztatás volt számára, hogy nemcsak magának ír. A fogság, majd a tbc lázas „tisztító tüzeiben” szinte minden salaktól megszabadulva érkezett meg végső állomásához: az ifjúságában hűtlenül elhagyott Úrhoz, a kegyelem Istenéhez: „Csukódjatok be, rácsos ablakok; / Isten szemei, csak ti nyiljatok: /
Isten szemei, fényes csillagok, / Rabságos éjben, bús térdeplésben / Lássátok szegény esdeklő rabot…” (Rab magyar imája – 1915 május – részlet).
Gyóni életével írta alá költészetét. Megfigyelhető: ahogy egyre halkult háborús/harci hangja, úgy erősödött meg benne a hit és az isteni parancs súlya: „Ne ölj!”. Példát ad élete/költészete arra, miként lehet az élethalál-küzdelemben emberként helytállni, mit jelent az áldozatvállalás, s hogyan valósítható meg kényszerhelyzetekben is a szolidaritás. S példát ad arra, miként lehet a hazától több ezer kilométer távolságban a honvágy tüzétől reménykedve élni, éltetni másokat, s hűséggel ünnepelni „Márciust” és Szent István királyt, s miként lehet azt ünneppé tenni a lélekben megfáradt rabtársaknak is, dacolva a korlátokkal, őrökkel, mint egy „magyar bárd” (Arany nyomán): „Nekem magyar bárd sorsát mérték: / Úgy hordom végig a világon / Véres keresztes magyarságom, / Mint zarándok a Krisztus képét…” (Magyar bárd sorsa – Szibéria, 1915.) Halhatatlanok vallomásos költeményei (Levelek a Kálváriáról), melyeket odahagyott kedveséhez, szerelmeséhez írott már a körbezárt erődből is, illetve később a fogolytáborból már testben és lélekben meggyötörten, lázak pusztító tüzeiben haldokló „fájdalmak férfiaként”. (Szeghalmi Elemér irodalomtörténész Gyóni születésének centenáriumán, 1984-ben párhuzamot vont e lírai „levelek” és a három évtizeddel később Radnóti Miklósnak az „erőltetett menetben” született, jóságra, szépségre, hűségre szomjazó razglednicái között.)
1916 telén ekképp írt szerelmeséhez Gyóni:
„A halál kénes, keserű szaga / Hányszor gőzölgött már torkomban, – / És rád gondoltam / Mégis minden halálos éjszaka. // Rád, aki oly rég, oly rég hallgatag / Takarod el előttem arcod. / S már nem riasztott / A halál úgy, mint e börtönfalak. // Hiszen ki más? csak a halál vihet / Tehozzád innen még ez estén, / – Hogy megleshetném: / Enyém-e még és vár-e a szived?” (Enyém-e még)
Gyóni a halálra készen élte végső napjait. Utolsó sorait a rabkórházban lázak poklaiban haldokolva az ágya melletti falra küszködte fel 1917 júniusában (33 évesen), így hagyva üzenetet minden kor, napjaink emberének is:
„Térjetek meg
És szeressetek.
Elnyel mindeneket a hőség
És csak Istené a dicsőség…”

Toldi Éva

« vissza