K
i
e
m
e
l
t

h
í
r
e
k
Kiemelt hírek
 
 
Papok, szerzetesek, lelkészek az 1848/49-es szabadságküzdelmekben
2017. március 17. - Értékeink-örökségünk
« vissza
arad-ferencesekszolgalatathormajanosfestmenye.jpg, Arad - ferencesek szolgálata (Thorma János festménye)
Arad - ferencesek szolgálata (Thorma János festménye)
Papok, szerzetesek, lelkészek az 1848/49-es szabadságküzdelmekben
^ További képekért
kattintson a fotóra!
„Gazdag történelmi múltunk fényesen igazolja, hogy hazánkban amikor bárhol küzdelem folyt az időszerűbb és haladó eszmékért, népünk fölemelkedéséért, a küzdelemben a világi vezetők mellett mindig megtaláljuk a magyar egyházak papjait is” – olvashatjuk a Magyar Katolikus Misszió internetes portálján.
S valóban, így volt ez többnyire már a Rákóczi-szabadságharc idején is, az 1848–49-es szabadságküzdelmeinkben és 1956-ban is, illetve mondhatnánk, hogy az 1989-es békés átmenet csendes forradalmában is. (Többnyire, hiszen minden sorsfordító eseményben voltak ellenségei is az összefogásnak – 1848/49-ben is erős katolikus egyházellenes hangulat jellemezte a közéletet kezdetben – nyilván az aulikus érzelmű főpapság és egyházvezetés miatt.)

Amikor 1848 tavaszán megalakult az első független magyar kormány, gr. Batthyány Lajos miniszterelnök vezetésével, az ország hercegprímása Hám János esztergomi érsek a Nemzeti Múzeum előtti téren tábori szentmisét mutatott be a magyar szabadság békés úton történő kivívásáért. A miniszterelnök pedig 1848. április 24-én arra kérte a katolikus papságot, hogy a népet nyugalomra és rendre intse, nehogy oktalan módon kihívják maguk ellen a bécsi kamarilla haragját. Ez a felhívás minden templomban elhangzott, annak ellenére, hogy Hám János és a magyar püspöki kar jelentős része is forradalomnak nevezte ekkor már a márciusi eseményeket, és önként lemondott a tizedről, mert szentül hitték, hogy erre a hazának égetően nagy szüksége lesz a forradalmi harcokban. Miközben országszerte katolikus egyház-ellenes hangulat volt kibontakozóban, a katolikus egyház függetlenítette magát e támadásoktól, s a haza védelmére serkent anyagi áldozat meghozatalával és az életáldozat vállalásával is. Hám János hercegprímás, a magyar forradalmat vállalva vezette Innsbruckban a király elé az országgyűlés küldöttségét. Balassa Gábor szombathelyi püspök arra szólította föl papjait, hogy legyenek őrállói az Egyháznak és a hazának. A magyar katolikus püspökök használaton kívüli arany, ezüst kegytárgyaikat és ékszereiket is a haza oltárára helyezték. Hám János esztergomi érsek, Rymeli Mihály bencés főapát, Richter Alajos premontrei apát, Nádasdy Ferenc kalocsai érsek, az esztergomi és a veszprémi káptalan több ezer forintot adományozott a hazának a kibontakozó fegyveres védelem céljaira. A szerzetesek és az egyházmegyés papok, az idősebb atyák és a kispapok mind-mind fegyvert ragadtak a hazáért. Önként és örömmel álltak be tábori lelkésznek, vagy ha kellett, közkatonának. Így azután a katolikus főpapság, a papság ás a szerzetesek tanúságtevő és áldozatos részvétele a harcok során elsöpörte egyhamar a vallási közösségek közötti korábbi ellenséges érzelmeket. 1848/49 forradalmi időszaka így nemcsak a magyar nép, hanem a magyar néppel sorsközösséget vállaló magyar papság történetének is egyik legdicsőbb korszaka lett. Sőt, mint azt többen történészek megállapítják, a nemzet védelmének eszménye, összefogásra serkentő ereje a korábban egymással harcban álló keresztény közösségeket egységbe kovácsolva rendkívül pozitív hatással volt az ökumenikus összetartozás tudatának, valamint a zsidó-keresztény kapcsolatoknak erősítésében is.

A történelmi egyházak papjaikon keresztül szolgáltattak információkat a forradalom és szabadságharc eseményeiről 1848-1849-ben. A különböző törvények, intézkedések felolvasása azonban végzetessé válhatott a lelkészek számára a szabadságharc leverése után, így a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetéséért, amely kimondta a Habsburg-ház trónfosztását, többeknek várfogság lett a részük felekezetüktől függetlenül. Az 1848. március 15-i forradalom eredményeként meghozott áprilisi törvények XX. törvénycikke rendelkezett a szabad és egyenlő vallásgyakorlatról, amely az akkori bevett vallások – római katolikus, református, evangélikus és az újonnan ide emelt unitárius – egyház tagjainak lehetővé tette hitük gyakorlását. A XX. törvénycikk kilátásba helyezte az egyházi intézmények, iskolák állami támogatását is, ám ez a szabadságharc idején nem valósult meg.

A szabadságharc mellett a katolikus főpapok 1848 decemberéig egy emberként kiálltak, küldöttségeket menesztettek a bécsi udvarba a császári csapatok Magyarországról való kivonását kérve. A püspöki kar egysége 1849 januárban bomlott meg, a főpapok egy része meghódolt, másik része vagy passzív ellenállásba vonult, vagy ténylegesen ellenállt. A katolikus alsópapság azonban mindvégig kitartott a szabadságharc ügye mellett.

A veszprémi alsóvárosi köztemetőben nyugvó Plosszer Ferenc apátkanonok például a pápai nemzetőrsereg tagja volt, 1848 októberében a Jellasics menekülő seregének üldözésére induló csapatok tábori lelkészeként szolgált.

Pájer Antal egri, majd tiszabábolnai plébános, költő számára viszont sajátos szerepet tartogatott a forradalom kora. Irodalomtörténészek szerint munkássága ugyanolyan változást hozott az egyházi költészetben, mint Petőfié a világi lírában: a népiesség motívumkincsével gazdagította annak kifejezőeszközeit. Életrajzírói ezért „az egyházi költészet Petőfijé”-nek is nevezték. Őt falusi és papi magányában is magával ragadták az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eszméi és eseményei. Szenvedélyes hangon, az isteni igazságszolgáltatás, a jogos önvédelem hitével és pátoszával buzdított a haza és a szabadság védelmére.
A katolikusok papi szemináriumai és a protestáns papneveldék szinte kiürültek a szabadságharc alatt, mert a diákok nemzetőrnek és honvédnek, a káplánok és plébánosok, meg a lelkészek közül sokan pedig tábori lelkésznek álltak. A szabadságharc alatt a legtöbb püspöki palota, szeminárium és kolostor szállást adott a beteg és sebesült katonáknak.
A protestáns felekezetek helytállását érthető módon a reformátusság hazai központja (a kálvinista Róma), Debrecen reprezentálja leginkább. Könyves Tóth Mihály debreceni református lelkész szerepét kell kiemelni, akinek a szabadságharc kitörésekor elhangzott lelkesítő beszédei hatására tömegesen álltak a debreceni fiatalok a honvédseregbe, és jelentkeztek gyülekezeti lelkésztestvérei tábori lelkészi szolgálatra. Őt a nép ezért „aranyszájú pap”-ként, sőt „Kossuth papja”-ként emlegette. A csaták hevében élete kockáztatásával is bátorította a harcolókat, vigasztalta a sebesülteket, golyózáporban is temette az elesett hősöket. Hazafias beszédei miatt 1849. augusztus 7-én elfogták és éppen születése napján, november 30-án kötél általi halálra ítélték, később azonban a büntetését húszévi várfogságra módosították.

Mikolay István és Neumann Károly orosházai evangélikus lelkész és segédlelkész kezdeményezte elsőként, hogy a templomi harangokból ágyúkat öntsenek és azokat a szabadságharc csatáiban használják fel. 1818-ban készült legnagyobb harangjukat e célból 1848 decemberében (példát statuálva ezzel) Pestre küldték az orosházai nemzetőrök.
Rázga Pál a német evangélikusok pozsonyi lelkésze, híres forradalmár, a Nemzeti Egyesület alapítója (melynek célja az volt, hogy „a magyar kormány törvényes intézkedéseinek, ha szükségeltetik, fegyverrel is érvényt szerezzen”), mindvégig a forradalom híve volt, a szabadságharcban fegyveres szolgálatban is részt vett. A bukás után a pozsonyi Vízikaszárnyába zárták, majd onnan átvitték a koronatorony alá (ahol őrizték egykor a Szent Koronát), s innen magának kellett a saját bitófáját felvinnie, mint Krisztusnak a keresztet a kivégzés helyszínére, a Szamár-hegyre.

A veszprémi származású Haubner Máté (az dunántúli evangélikus egyházkerület szuperintendense) és Pákh Mihály felvidéki evangélikus püspökök a szabadságharc melletti helytállásukért mindketten két évet töltöttek fogságban.
Izraeliták szintén harcoltak a magyar honvédségben, a hitközségek pedig anyagilag is támogatták a szabadságharcot. Lőw Lipót, pápai rabbi a Veszprém megyei nemzetőrség mozgósítása idején, mint a pápai zsidó hitközség vezetője maga járt elöl jó példával, s jelentkezett tábori lelkészi szolgálatra. A Pápán kezdődő honvédtoborzás alkalmával buzdító beszédben segítette a toborzást, melynek eredményeként a városból 39 zsidó fiatal is beállt a honvédek közé. Jelentős érdemei voltak abban is, hogy Pápán és Veszprémben tartott felhívása nyomán a zsidóság jelentős összegeket adományozott „a haza oltárára”. Hazafiságáért később a pesti Újépület börtönében kellett fogságot szenvednie.

A forradalomban és a 1849-es szabadságküzdelmekben kiemelkedő szerep jutott a szerzetesrendeknek, azok között is az élen a piaristáknak. 1848 tavaszának forradalmi láza ugyanis megérintette az egész kegyesrendet, a rendfőnöktől a legfiatalabb novíciusig. A rendfőnök minden egyes esetben meg is adta a kért engedélyt a rendtagoknak a tábori lelkészi szolgálatra. Fegyveres katonai szolgálatra azonban a fölszentelt rendtagok közül senkit sem bocsáthatott el, mert ez ellenkezett az egyház álláspontjával. Ennek ellenére a piaristák közül is sokan akadtak, akik levetették reverendájukat, karddal, fegyverrel cserélték fel a tollat, s a tudományokkal töltekező vidám ifjúság hancúrozásaitól hangos iskolát a csataterek zajával. Önként és önkényesen a honvédek közé álltak, amikor úgy érezték, hogy ezt követeli tőlük a haza szent ügye, az amor sanctus patriae (a haza szent szerelme, a honszerelem), ahogy az a későbbi piarista történetírásban megfogalmaztatott.

Kiemelkedő szerep jutott Erdősi Imre nyitrai piarista szerzetestanárnak, aki honvéd tábori lelkészként vett részt a szabadságharcban. Ő önként jelentkezett, amikor Görgey Artúr felsődunai hadteste a bányavárosok felé vonult vissza, s a Selmecbányára bevonuló nyolcadik dandár parancsnoka, Guyon Richárd ezredes, a piaristáktól kért papot vegyesajkú hadosztálya lelki gondozására. A szabadságharc hadseregében a tábori lelkészek nem kaptak katonai rangot, de az ütközetekben részt kellett venniük. 1849. február 5-én a branyiszkói ütközetben Guyon három oldalról támadta meg az osztrákokat, Franz Deym tábornok csapatait. Ekkor Erdősi maga állt a honvédek élére, és magasra emelt kereszttel a csatárlánc előtt rohant a meredek hegynek. „Na predek, za mni, tu je Pan Boch!” („Előre, utánam, velünk az Úristen”) – kiáltotta. A honvédek minden erejüket megfeszítve követték papjukat, és az állandó ellenséges tűz ellenére lépésről-lépésre bevették a hegytetőig vezető kanyargós úton kiépített osztrák állásokat. Eközben Erdősi végig a katonák előtt járt, többször elesett, de sebesülés nem érte. Az egyik osztrák sánc előtt megcsóválta feje fölött keresztjét, a sánc mögötti ellenség közé dobta, és azt kiáltotta: „Hagynátok az ellenség kezébe jutni Isteneteket, és tűrnétek a mocskot zászlótokon?” A katonák nem hagyták, hanem tovább rohamoztak, és elfoglalták a sáncot. Végül Deym serege, hogy a bekerítést elkerülje, Eperjes felé menekült. Guyon dandára Sirokáig üldözte őket, majd a sirokai templomban Erdősi hálaadó szertartást celebrált. Bátor tette országosan ismertté tette a nevét. Kortársai az ütközet után a „branyiszkói hős pap”, vagy a „magyar Kapisztrán” néven is emlegették.
Veszprémhez kötődik a piarista paptanár, Horváth Pius, aki szintén az 1848-as szabadságharc hős tábori papja volt.
„Atyámfiai! Hogy Szent Pál szavaival éljek, nem vagyunk többé a szolgáló fiai, hanem a szabadosé, melly szabadsággal Krisztus szabadított meg minket; - jognál, szabadságnál nincs szebb valami, de nehezebb sincs, mint azt okosan gyakorolni; azért perczig se feledjétek, mikép az igazi szabadság csak erényes keblekben honol, mit túlzólag élvezni szint oly veszélyes, mint sehogy sem élvezni. A korlátolt szabadság szükséges, mivel különben könnyen bünös lépések keletkeznének ugy egyesek mint az egész nemzet kebelében” – hirdette a Veszprémben is megszerveződött nemzetőrség zászlószentelési ünnepén, 1848. április 9-én elmondott szentbeszédében. A szabadságharc bukása után helytállásáért hosszú börtönbüntetés várt rá is.

Czuczor Gergely bencés szerzetes, költő, nyelvtudós, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, aki ugyan a forradalom és szabadságharc idejét betegséggel küszködve, az értelmező Nagy Szótár munkálataiba temetkezve érte meg, s így közéleti szerepet nem tudott vállalni, de az eseményeket lelkes figyelemmel kísérte. Írásával és forradalmi tárgyú verseivel szolgálta a haza szent ügyét. 1848 tavaszán-nyarán Mezei Naptárában megjelent az Uj világi szózata című verse, melyben az egyenlőség, szabadság és testvériség jelszavainak lírai magyarázatát adta. A szeptemberi fordulat, az udvar árulása arra ösztönözte, hogy a fegyveres önvédelemre buzdító költeményt írjon. Riadó című verséért, amely 1848. december 21-én jelent meg Kossuth Hírlapjában, fegyveres lázadásra uszítás vádjával hat év vasban töltendő várfogságra ítélték. A börtönélet sanyarúságai és fenyegetettsége közepette is megmaradt szabadságharcos költőnek, s egy fehérre gyalult szék hátára írta a belső szabadság és függetlenség maradandó forradalmi vallomását (Ítélőszék előtt). Buda visszavételekor kiszabadult, Világos után azonban újra fogságba vetették, s 1850 márciusában Kufsteinbe szállították. A nagy társadalmi nyomásra 1851 májusában kiszabadult.

Rónay Jácint bencés paptanár az 1848-1849-es szabadságharcban a győri nemzetőrségben tábori lelkészként vett részt. Április 9-én Pozsonyban a Grassalkovich-palota ablakából lelkesítő beszédet intézett a néphez és hálaadó imát tartott az első magyar minisztérium kineveztetése alkalmából tartott istentiszteleten. A világosi fegyverletétel után halálra ítélték, ekkor Németországba, majd Angliába emigrált. Angliai emigrációjában egy londoni katonaiskolában tanított, tanítványai között voltak Kossuth fiai is.

A szabadságharcban mintegy hetvenöt ferences vett részt: negyvenhárman harcoltak, kilencen tábori lelkészként szolgáltak, számtalan szerzetes állt nemzetőrnek és segítette egyéb úton a magyar szabadság ügyét. Tízen áldozták az életüket a harcok során. Az egyik legkegyetlenebb feladat az aradi ferencesekre hárult Haynau véres ítéletének végrehajtásakor: A hadbíró a minorita rendfőnököt kereste föl, és felszentelt lelkészek kirendelését követelte a várba a halálraítéltek gyóntatására, lelki előkészítésére. A házfőnök négy papot küldött a várban raboskodókhoz, Bardócz Sándor, Pléva Balázs, Sujánszky Euszták és Vinkler Brúnó személyében, kikhez csatlakozott a várkáplán, Marchot Eduard, Szombati Balázs görögkeleti lelkész és protestáns részről Baló Béni óaradi református lelkész. Sietve mentek fel a várba, ahol őket a tizenhárom elítélt szobáiba vezették. „Akkor tudták csak meg, mily szörnyű dolog készül, s mélyen megrendülve alig bírták hivatásukat elvégezni a mély megindultságtól és honfiúi haragtól” – emlékezett Baló Béni később emlékirataiban az eseményekre. A kivégzések napján, október 6-án a lelkészek egy-egy elítélt mellett haladtak a bitófához. A kivégzés alatt elfödték arcukat, és térdre borulva imádkoztak az áldozatokért.

A szabadságharc bukása után öt katolikus főpap került börtönbe (Rudnyánszky József besztercebányai, Jekelfalusy Vince szepesi, Leményi János fogarasi görög katolikus, Bémer László nagyváradi püspök és Lonovics József kinevezett egri érsek – Horváth Mihály csanádi püspök is a börtönre ítéltek között szerepelt, de neki sikerült Lipcsébe, majd Belgiumba menekülnie, s így elkerülte az ítélet végrehajtását), közülük a legszomorúbb sors Bémer Lászlóra várt.
A nagyváradi főpásztor, mint arisztokrata és főpap, tagja volt az országgyűlés főrendi házának, így vett részt az utolsó rendi országgyűlésen, majd az 1848-as pesti országgyűlésen is. 1849. január 5-én, amikor az osztrák hadsereg Windisch-Grätz vezetésével bevonult Pestre, a magyar katolikus püspöki karból csak ketten – a csanádi és a váradi püspök – követték a Debrecenbe vonuló országgyűlést és politikai vezetést. Bémer László 1849. március 15-én, március idusának évfordulóján szentmisét celebrált a Szent Anna-templomban. A szertartáson részt vett az akkori politikai és katonai vezetés, a városban tartózkodó képviselők, hivatalnokok és a nép, reformátusok és katolikusok egyaránt. Innen indultak a református nagytemplomba, ahol Könyves Tóth Mihály református lelkész és Szoboszlai Papp István református püspök tartott istentiszteletet. Így valósult meg a nemzeti egység jegyében a keresztény ökumené 1848-ban. Bémer püspök a szabadságharc alatt a honvéd csapatokat pénzzel és élelmiszerrel látta el, és 1849 áprilisában egy Várad környéki erdőt is átengedett a kormánynak lőszergyártás céljaira. Részt vett a trónfosztó országgyűlésen is, és ő maga is temploma szószékéből hirdette ki a trónfosztást és az ország függetlenségét, körlevélben pedig parancsba adta egyházmegyéje papjainak, hogy ők is hirdessék ki azt.

Haynau parancsára 1849 karácsonyán a püspököt elfogták, s Pesten 1850. március 5-én felségsértés bűnének vádjával halálra ítélték. Haynau azonban az ítéletet 20 évi vasban letöltendő várfogságra módosította. Miután a Vatikán bevetette diplomáciáját püspökei megmentésére, ennek eredményeként a büntetését száműzetésre enyhítették. A püspök elvesztette jogait egyházi javaihoz és a magánvagyonát elkobozták. Száműzetését egy Innsbruck melletti kolostorban töltötte. 1859-ben megvakult, és 1860-ban 10 év száműzetés után engedélyezték hazatérését, de két év múlva a meghurcoltatás szenvedéseibe belehalt.

A megtorlás során azokat a papokat, akikről megtudták, hogy honvédként harcoltak a szabadságharcban, besorozták a császári hadseregbe, és távoli tartományokba vezérelték. A forradalomban való szereplése miatt halálra ítélt piarista rend az abszolutizmus idején is töretlenül ellenállt, osztozott a magyarság sorsában. Kitartó, szívós küzdelmet folytatott a fennmaradásáért, s a magyarság jövőjébe vetett hittel, nem törődve az újabb üldözetésekkel és bebörtönzésekkel, a magyar nyelv és szellem fellegváraivá építette ki valamennyi iskoláját.

Toldi Éva
« vissza