K
i
e
m
e
l
t

h
í
r
e
k
Kiemelt hírek
 
 
A „templomépítő” Nagy Gáspár emlékére
2017. február 7. - Értékeink-örökségünk
« vissza
bfslnagygAspAr.jpg, Nagy Gáspár
Nagy Gáspár
A „templomépítő” Nagy Gáspár emlékére
^ További képekért
kattintson a fotóra!
Tíz esztendeje immár, hogy a „sárból-agyagból” teremtetett, s „apai-anyai álmokból” szövött földi valóságból az égi mezőkre költözött Nagy Gáspár költő, aki a magyar irodalom szakrális nemzeti panteonjának szellemi „templomépítője”, kiemelkedő szolgálattevője volt. A Móra Könyvkiadó, a Mozgó Világ, a Tiszatáj, a Hitel szerkesztőségeinek munkatársaként dolgozott, s élete utolsó szakaszában a Magyar Katolikus Rádió igényes kulturális/szellemi műhelyét is ő alapozta meg.
A jelenkori irodalom egyik legegyénibb, s talán a legkarakteresebb alkotóját tisztelhetné benne, ám még ma is méltánytalanul nagy a hallgatás költészete körül az irodalom „fellegváraiban”. Talán éppen azért, mert számos politikainak mondott verse egyenes beszédével, az igazságot kertelés nélkül kimondó etikus kijelentéseivel még ma is sokakat „kényelmetlenül eltalálhat”.

Nem új e hallgatás (elhallgatásba burkolt félelem) lírája körül, hiszen az 1970-es, ’80-as évekbeli 1956-ot ébresztő, a történteket és a résztvevőket erkölcsi mérlegre állító, lelkiismeret-megmozgató versei miatt két évtizeden át a szó szoros értelmében a nyilvánosságtól elzárva alkotott, nemcsak elhallgatták, hanem el is hallgattatták őt a rendszer irodalmi fővezérei. A rendszerváltozással sem jött el azonban igazi rehabilitációja. 1988-ban ugyan – azon eufórikus szent napokban, amikor a hatalmi marakodás még nem kezdődött el – a Nagy Imréék kivégzésének évfordulóján szervezett ellenzéki megemlékezésen a 301-es parcellánál Nagy Gáspár minden atrocitás nélkül elmondhatta Öröknyár: elmúltam 9 éves és A Fiú naplójából című biblikus párhuzamokkal tűzdelt költeményét, s 1989-ben az újratemetés alkalmával Cseres Tiborral, a Magyar Írók Szövetsége elnökével együtt helyezhette el a szervezet koszorúját a síron. Ez volt a politikai rehabilitációja, állapítja meg Görömbei András egyik értekezésében, de az irodalmi máig késik.

„Szabad rabja volt Nagy Gáspár a kortárs irodalomnak, a rendszert bontó, rendszerváltó nemzedéknek – írta róla Antall István újságíró, rádiós szerkesztő, utalva az ezredfordulón megjelent Szabadrabok címmel megjelent verseinek gyűjteményes kötetére –, s azok közé tartozott, aki hű maradt eszményeihez, nem váltotta azokat megélhetési közszereplésre”.

Idézhetjük itt most vallomásértékű gondolatait egyik utolsó interjújából: „Én hiszek abban, hogy az irodalomnak, a szónak nemcsak a múltban volt, de ma is van igazságtartalma és közösséget egybetartó ereje”.

S valóban elmondható, szakrális szimbolikájú közéleti verseinek lánca nem szakadt meg a rendszerváltás napjaiban sem – sőt a kilencvenes években, amikor egyre inkább hangot kapott művészeti berkekben, hogy a magyar irodalom (láthatóan évszázadokon átívelő) közösség- és történelemformáló szerepe megszűnt –, ekkor született versei éppen arra adnak példát, miként folytatható a küldetéses költészet, ha a gondolkodó felelősségérzetének hiteles, tiszta hangján szólal meg. Ha a költő tanúként érzékenyen formálja verssé korának visszásságait, a magyar líra metaforikus hagyományaihoz társítva posztmodern elemeket a kor hangján (Békebeli kannibálok, Beértek volna kertünk bűnei?, Arccal az Égnek, Patmoszi trombiták, Ragozások az ún. puha diktatúra emlékkönyvéből, Mostanában az őrök…).

Ezzel kapcsolatban ismét Görömbei Andrást idézhetjük: „Fájdalom, hogy a rendszerváltás katartikus öröme csak pillanatnyi lehetett Nagy Gáspár költészetében. Rögtön tapasztalnia kellett, hogy a nemzet erkölcsileg nem készült föl a szabadságra. Ez a nemzeti erkölcsi elégtelenség motiválta költészetének legkeserűbb hangjait… de ő a ’magyar abszurd’ idején is rendületlenül teljesítette önként vállalt kötelességét.”

Nagy Gáspár költői programja volt minden időben a „lefokozott szívűeknek” szabadító dalt énekelni. Kulcsszerepe volt 1956 emlékének ébren tartásában akkor is, amikor már egyre távolodóban kezdték elfelejteni (az ’ellenforradalomnak’ címkézett) forradalom lángját és hőseit. A nyolcvanas években neki mégis sikerült (mondhatnánk: „kegyelmi” publikációként) a legális irodalmi sajtóban kétszer is robbantó hatású verset közzétenni. Előbb 1984-ben a tatabányai Új Forrás közölte – utólag azt mondták: „feltehetően figyelmetlenségből” – már említett, Öröknyár: elmúltam 9 éves című versét, amely alig rejtetten Nagy Imrének állított emléket, és gyilkosait szólította meg. A lapot bezúzták, a szerkesztőség munkatársait szélnek eresztették, őt pedig publikálási tilalommal sújtották. Majd a szegedi Tiszatáj közölte 1986 júniusi számában A Fiú naplójából címűt, amely a harmincadik évforduló alkalmából idézte 1956 elfeledett/megtagadott emlékét, és amely hozzájárult e lap betiltásához is. Nagy Gáspár szelíd harcos volt, nem nagyhangú forradalmár, nem néptribun és nem megélhetési irodalmár-politikus. Verseinek magas fokú feszültségét nem a hangerő, hanem az erkölcsi igazságok következetes kimondása adta.

Halála évfordulóján idén Budakeszin felállított szobrának ünnepségén Orbán Viktor miniszterelnök így emlékezett a költőre: Személyes küldetésének tekintette „az 1956-os mártírokra való emlékezés örökérvényű keresztény parancsát és ezzel a 80-as évek derekán elevenébe talált az akkor 30 éves júdásfa árnyékában hűsölő elvtársaknak. Le merte írni, amiről mások legfeljebb csak beszéltek, és beszélni mert arról, amiről a legtöbben csak hallgattak, „szelíd hajthatatlanságával széttörte az októberi tavasz hőseiről gyártott kommunista hazugságokat”, így „a végelgyengülés felé araszolgató gulyáskommunizmus okkal tartott az ő tetemre hívó szavaitól”.

Az a keresztény erkölcsi fundamentum volt benső mozgatója, vallotta, amelyet szülőföldjén, a bérbaltavári-nagytilaji paraszti közösségben és iskoláiban, főként a pannonhalmi évek során a bencéseknél kapott útravalóul, éltető vezérlő erőül: „Pannonhalmán jártam iskolába, a ’60-as években, ott voltam ’puer scholasticus’. Mindaz, ami költészetemnek lényege, vagyis a történelemhez, magyarságunkhoz való viszonyom, abban a négy esztendőben dőlt el, amikor ott koptattam a köveket, s ámuldoztam, kiknek a nyomában is járok…”

Cs. Varga István irodalomtörténész, az ars sacra jeles kutatója megállapítása szerint: Nagy Gáspárt „bár politikai versei tették ismertté, titokban olvasottá, mégis a szakralitás dimenziója emelte magasra, oda, ahol valójában látnunk és értékelnünk kellene”.
Nagy Gáspár költészetében a Biblia toposzai; a bűnbeesés, a passió, a keresztre feszítés, a feltámadás, a megváltás, az apokalipszis, az utolsó ítélet motívumai jelen vannak már induló és később erre az alapozó időszakra visszatekintő verseiben is. Szakrális költészetének legismertebb, emberileg legérzékenyebb alkotásai azok a „háromkirályos” versek, amelyekben a maga küldetéses „gáspárságát” vállalva, a Csillag nyomában vándorló bölcsek zarándokútját párhuzamba állítja az emberi életút szakrális dimenzióival, Karácsony és Húsvét, születés és halál, bűn és megváltás kegyelmi összefüggéseivel. Legkifejezőbben ez a Hótalan a hegyek inge című versében szólal meg. A verscím, ami egyúttal a vers vezérsora is, szinte gyermekmesei hangulatot sugall. (A háromkirályok mintha a rokonlélek-alkotótárs, Lázár Ervin Rácpácegrest kereső, az égigérő hegynek látszó óriás karján-ingén menetelő legénykéjének a meséjéből lépnének elő.) Nagy Gáspárnál azonban a téma sokkal mélyebb, súlyosabb mondanivalót kap. A királyok vándorlása az emberiség örök zarándokútját idézi. Ez az út a via purgativa, a megtisztulás útja, emberpróbáló, sok küzdelemmel, könnyekkel és lemondásokkal járó út, amelynek végén azonban bűnökben töredezett, könnyes és kormos arcunkat a jászol tisztaságában moshatjuk fehérre, simára.
Isten Országának keresése földi világunkban, s majdan színről-színre való látása – e gondolatpárhuzam Nagy Gáspár több (betlehemes, háromkirályos metaforikus) versében is vissza-visszatérő képként van jelen. Ezek között a legszebb az epigrammatikus tömörségű, mégis szinte himnikus erővel megszólaló/megszólító Jegyezvén szalmaszállal című. Olykor egészen nyilvánvalóan a szakralitás átvált közéletiségbe e tematikában, a fizikai és a szakrális valóság fájdalmas ütköztetésébe (Karácsonyéji ár(v)ulás).

Tíz esztendeje Vízkereszt havában, pár nappal Háromkirályok ünnepe (Gáspár, Menyhért, Boldizsár napja) előtt vettünk búcsút Nagy Gáspártól a nagytilaji temetőben. Bizonyára nem a véletlen, hanem a Gondviselés dramaturgiája rendelte úgy, hogy az emberélet útján Betlehem felé igyekvő „gáspárságában” épp’ Vízkereszt közelében érkezhetett meg „a Megváltó jászolához”. Utolsó lírai üzenete is – melyet munkatársai a Magyar Katolikus Rádió szerkesztőségében íróasztalán találtak meg – tiszta élete és szemérmes hite méltó foglalatává vált:
„Szerethetett engem az Isten / mert teremtményének / engem is elfogadott; / sárból-agyagból apám s anyám álmaiból…”
(Búcsúverséhez Szokolay Sándor írt dallamot, mely temetésén is elhangzott.)

Toldi Éva
« vissza