K
i
e
m
e
l
t

h
í
r
e
k
Kiemelt hírek
 
 
Már az Örök Hazában „építkezik” Emléksorok Incze Dénes atyáról
2015. szeptember 10. - Árgus
« vissza
inczedenes.jpg, Incze Dénes
Incze Dénes
Már az Örök Hazában „építkezik” Emléksorok Incze Dénes atyáról
^ További képekért
kattintson a fotóra!
Szomorú híreket kaptam nemrég Erdélyből: meghalt Incze Dénes atya Tusnádfürdőn. A 2000-es években sokszor betértem erdélyi útjaim során hozzá, egy-egy beszélgetésre. Mindig nagy örömmel fogadott, rengeteg sok jó hírt osztott meg velem közösségükről és sosem hagyott üres kézzel tovább menni, könyveiből, kalendáriumaiból, missziós lapjukból mindig feltarisznyázott hosszú időre lelki olvasmánnyal.
A drága papbácsi úgy él az emlékezetemben mindig, ahogy első találkozásunkkor fogadott még 2002-ben: „Hozta Isten! Remélem, a jó úton!” E köszöntés firtathatta újságírói szándékom célját, de utalhatott a közlekedési viszonyokra is. Mert bizony akkoriban igencsak meg kellett küzdeni arrafelé az utakon a haladással. Mikor megmondtam, hogy riportot szeretnék készíteni vele/róla, mosolyogva fogadta, mondván: ő is „szakmabeli”, s elém tette az általa szerkesztett Krisztus Világossága című lelkiségi lap legfrissebb számát.

Láttam már akkor is, hogy szegény igen nehezen jár, mérhetetlenül fáradt. Pedig fiatalembernek számított akkor még az 52 évével. Arra kért, tekintsek el a helyzettől, de annyira kimerült a vasárnapi szolgálatoktól, hogy muszáj felraknia a lábát az ágyra, s úgy beszélgessünk. Mondtam, majd bejövök visszaútban, nem fárasztom, de marasztott. Ám amint mesélni kezdte a tusnádi templomépítés történetét – felejtve minden baját –, felült az ágyon, majd oda jött az asztalhoz és látszott, szinte újraéli a nem mindennapi küzdelmeket, amelyeket egyenes derékkal harcolt meg, vitt diadalra, félelem nélkül és egy jó adag székely góbésággal is persze. „Mindig hittem, hogy az őszinteség, a jóakarat, a szeretet győz a gonoszon, csak meg kell találni a szembenállás módját” – vallotta. Ebben a küzdőképességben nyilván a felmenőitől kapott lelki-szellemi örökség is segítette – rokonságában földművelők és értelmiségiek, apai ágon papok is voltak. Nemhiába választotta szentelési jelmondatául: „Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok” (1 Kor. 15,10.). Sokat köszönhetett Márton Áron püspök ellenálló példájának. Mesélte, hogy mikor a rendszer urai szobafogságra ítélték, kispap testvéreivel rendszeresen átjártak hozzá gyakorlati pasztorációt tanulni.

Szolgálatát szülőfalujában Csíkcsatószegen kezdte (már ott is templomfelújítással), s Tusnádfürdőn három évtizedig pásztorolta a híveket 1980-2010-ig, közben templomot, plébániát épített.
A ’80-as évek elején, amikor már a falurombolás szelei fújtak, veszedelmes volt akár két tégla egymásra helyezése is, ha templomról volt szó. Ceausescu megtiltotta, hogy Erdély történelmi területén bárhol magyar templomot építsenek. De ő nem ismert lehetetlent, 1982-ben kezdett el építkezni, Nem akárhogy, az engedélyt is a Gondviselés intézte – titokban sikerült megegyeznie jóakaratú akkori vármegyei vezetőkkel (Bukarest háta mögött).

Engedélyt kapott, de nem ám építkezésre, hanem az 1929-ben épült, s az 1974-es földrengésben megrongálódott kis helybéli kápolnácska felújítására. És itt lépett közbe a székely góbésága: egy hónap alatt teljesen lebontatta az alapig az épületet. Ez a lépés volt az egyetlen, amely lehetővé tette ugyanis, hogy egy új templomot felhúzzanak a régi helyébe. Mert abból sokkal nagyobb botrány lett volna, ha nincs templom, hisz sűrűn jártak át már akkor is a szomszéd országokból gyógykezelésre a fürdőbe, sokan hívő katolikusok, s ha nem találták volna a templomot, annak hírét messzire vitték volna.

Nagy riadalom, nagy botrány támadt az épület lebontásából persze, megyei vezetőket építettek le, bőszült hivatalnokok fenyegették, feljelentgették a papbácsit, s az építkezés is zaklatás, félelemkeltés közepette zajlott. De Jakab Antal püspök úr védte, támogatta őket, s nyugatról is kaptak anyagi segítséget. Ceaușescu a második év őszén üdülni jött a településre, s a templomnak akkor már elkészült a tetőszerkezete is. Mikor meglátta, ordítva követelte, hogy bontsák le az épületet! De senki nem tette. A plébános íróasztala alá, ágya mellé, sőt a gyóntatószékébe is lehallgató készülékeket helyeztek. S egyre nehezebb lett a helyzet, a politikai nyomás erősödött.

- Nem is mertem esténként nagyon kijárni – idézte Dénes atya 2002-ben. Számtalan pap akkoriban a Duna-deltában végezte, vagy „véletlenül” elütötték. De a nép örvendett mégis. Azt beszélték: „Tusnádfürdőn új templomot építenek, van még a népünknek jövője, velünk az Isten!”
1989-ben azután valóban kiadták ellene a letartóztatási parancsot, „amit azonban az angyal elvitt a politikai fordulattal” – hallom most is az atya cinkos szavait… Hát csoda, ha ebbe a folyamatos rettegő ellenállásba bele lehetett rokkanni egy akkor élete delén járó embernek?!


Ha akkoriban nem Incze Dénes lett volna Tusnádfürdő papja, ott ma sem új templom, sem új plébánia nem lenne, vallja ma is az erdélyi nép. Találóan fogalmaznak a paptestvérek, mikor megállapítják: a templomépítés után léleképítésbe kezdett az atya. Ekkor indította útjára a Krisztus Világossága című lapot, amely az egyszerű embereket is képes volt megszólítani, elfeledett vallási ismereteiket feleleveníteni. Majd újabb léleképítésbe fogott, megírta A szentek életéről szóló könyvsorozatot, s az Erdély katolikus nagyjairól szólót.

A szentek élete oldott hangvételű olvasmány, életközelbe hozza az elődöket. Benne nemcsak a kanonizált szentekről, hanem a hősiesség, a hűség útján járókról is olvashatnak a hívek, például az aradi vértanúkról, Pascalról, Káldi György bibliafordítóról, a hadbíróságot is megjárt, meghurcolt Léstyán Ferenc atyáról, ny. érseki helynökről.
Incze Dénes mély lelki nyomot hagyott szolgálataival mindenütt, halálával Erdély egyik leghűségesebb, legküzdőképesebb áldozatvállalója távozott az Örök Hazába. Béke poraira!

Toldi Éva
« vissza