K
i
e
m
e
l
t

h
í
r
e
k
Kiemelt hírek
 
 
„Oltalmad alá futunk…” Mária alakja a képzőművészetben
2015. január 3. - Árgus
« vissza
angyaliudvozletliptoszentmaria15sz.jpg, Angyali üdvözlet- Lipótszentmária
Angyali üdvözlet- Lipótszentmária
„Oltalmad alá futunk…” Mária alakja a képzőművészetben
^ További képekért
kattintson a fotóra!
Szűz Mária ábrázolásai a keresztény egyházban a 3. századtól váltak általánossá. De mint ahogy a legősibb imádságok között már jelen van alakja az 1. században (az Üdvözlégy, Mária bevezető szakaszában), úgy első képi megjelenési formái is már a Krisztus utáni első században megtalálhatók.Eleinte csak a katakombák falára készült rajzos formákban, majd megjelennek a Krisztus-szimbólum, a hal mellett az Istenanyának a gyermek Jézussal való korai ábrázolásai festett freskó-technikával is.

Összefoglalómban szeretném nyomon követni a Mária-ábrázolások témaváltozatait, bemutatva néhány tipikus magyar vonatkozású Mária-ábrázolásunkat is.

A történelem Krisztus utáni első századaiban és különösen a korai középkorban a képi ábrázolásnak meghatározó funkciói voltak: a Biblia pauperum (szegények Bibliája) szerepkörét töltötték be a templomokban, azaz az írni-olvasni nem tudókat a képek tanították a Szentírás történeteire témájukkal. Ez jellemzi a Mária-ábrázolásokat is. Ezek első motívumai visszautalnak az ősi, kereszténység előtti ősanya, a Boldogasszony képi típusaira. Máriát úgy jelenítik meg méhében az istengyermekkel, ahogy az a kezdeti ősközösségi társadalmakban, a matriarchátus idején volt jellemző: ő a termő anya, a termékenység hordozója, akinek már várandós voltában feltűnik az ölében (majdan megszülető) gyermeke, akit pedig még csak a méhében hordoz. (Ennek az ősi ábrázolásmódnak napjainkban a csángók körében vannak még fellelhető elemei – lásd Petrás Mária munkáit.)

Ugyancsak a legkorábbi ábrázolások közé tartoznak a 3-4. századhoz köthető úgynevezett Köpönyeges Madonna-típusok, amelyek képi megjelenítései az Oltalmad alá futunk kezdetű népénekhez kapcsolódnak, szoros összefüggésben a 250 körül megerősödő Decius- és Valerianus-féle keresztényüldözéssel. Az ábrázolásokon Mária hosszú palástban látható, mellyel mintegy szimbolikusan átöleli az Egyházat. A köpeny vagy palást alá gyűjtve védelmezőn mindenkit, menedéket adva férfiaknak, asszonyoknak, gyermekeknek, egyháziaknak és világiaknak, papoknak, királyoknak, bíborosoknak, sőt mégy a tiarás pápának is. (Gombosi Beatrix etnográfusnak a Kárpát-medence ősi templomaiban talált gyűjtéséből találhatók reprezentatív példák erre.)

Lendületet adott a Mária-ábrázolások témáinak megsokasodásához, hogy 431-ben kimondta az efezusi zsinat, hogy Mária Istenszülő és Istenanya. Ezután számos alkotás ábrázolta Jézus születését Betlehemben Mária és József szerető közösségében, továbbá ekkor kezdődött a pásztorok és a háromkirályok imádásának képi bemutatása. Megszülettek azok a ma is meglévő tematikus ábrázolásformák, melyek az Angyali üdvözletet, a menekülést Egyiptomba, Jézus bemutatását a templomban, Simeon próféta jövendölését, Jézus keresését Józseffel Jeruzsálemben, Mária bíztatását a kánai menyegzőn, a kereszt alatt bánkódó Fájdalmas Anyát, a halott Fiát ölében tartó, síró Anyát (pieta) jelenítik meg, illetve a Mennybe fölvett (Nagyboldogasszony) és a mennyben megkoronázott Szűzanyát. A Fájdalmas vagy Szenvedő Anya-típusnak (Mater dolorosa) egyik variánsa az úgynevezett Passió-Madonna, vagy Szenvedő Istenanya-ábrázolás, amelyen Máriát és Gyermekét a szenvedés eszközeit tartó angyalok veszik körül a képen.

A Mária Kisdeddel való ábrázolásának is többféle változatát ismerték már a 11-12. században is. A bizánci ikonábrázolások nyomdokain haladva a nyugati festészeti irányzatokban is megtalálhatók az egykori kötött ikonikus ábrázolásmód lazább, oldottabb variánsai, amelyek azután a 14-15. században a reneszánsz világában páratlan szépségű és értékű alkotásokat hoztak létre. Ezek sorában elsőként említhető a Nikopoia, a Trónoló Madonna-ábrázolás (Mária ülő helyzetben, ölében Jézussal), továbbá a Hodigitria (út), amikor Mária az ölében/karján ülő Jézusra mutat (íme, az út, az igazság és az élet). Az úgynevezett Eleusza (irgalmas) típusváltozat esetében a Gyermek Máriához simul arcával, kezével is némelykor megérinti anyja állát. Ide tartozik még a három nemzedék: Szent Anna, Szűz Mária és a Kisjézus egymás mögé helyezett ábrázolása, az anyai sor, sőt az anyai sors szimbolikus ábrázolása, a Mettercia. A reneszánsz és a romantika világában tűnik fel gyakrabban a Gyermeket szoptató Madonna alakja. És itt kell megemlíteni a Szent Anna és a gyermek Mária ábrázolásait (legkedveltebb típusa, mikor Szent Anna imádkozni tanítja Máriát).

De nem feledkezhetünk meg azokról a képekről sem, amelyeken Mária és Erzsébet találkozását idézi meg az alkotó, vagy amelyeken Mária az újszülött Jézussal a karján jelenik meg, s mellette áll a gyermekkorú Keresztelő Szent János („Jézus útjának előkészítője”). Ezeknek a Madonna gyermekkel-típusú ábrázolásoknak a szelíd bája, hogy népi tapasztalásoknak teret adva (hogy mivel a fiak többnyire édesanyjuk arcvonásait öröklik) Mária és Jézus mindig hasonlítanak egymásra.

Ugyancsak az irodalmi és zenei Mária-énekekkel, népénekekkel és különböző zenei megfogalmazásokkal párhuzamosan jelentkeznek a Stabat Mater-ábrázolások (a Szűzanya a kereszt tövében áll Szent Jánossal, a „szeretett tanítvánnyal”, és siratja szent Fiát.), illetve a mennybe fölvett Mária és megkoronázása (Nagyboldogasszony) típusú változatok. A barokk korában a Segítő Szűzanya ábrázolások kerülnek előtérbe Európában, összefüggésben a török elleni küzdelmekkel a 16-17. században. Ez az a kor, amikor felépülnek 12-14 stációs, illetve német (vagy németajkú) vidékeken (egyházmegyénkben például Barnagon Somogyi Győző stációképeivel) a 7 stációs keresztutak, kálváriák. A kálvária stációkon is feltűnik a Szűzanya alakja, nemcsak a kereszt alatt és a pieta-helyzetben, hanem ábrázolják találkozását a kereszthordozó Jézussal is. A Hétfájdalmú Szűzanya stációsorozatain pedig Jézus életkálváriája kimondottan Mária életének eseményein keresztül kerül bemutatásra. Erre az időre kialakulnak már a nagy Mária-ünnepek és azok sajátos magyar nevű változatai és ábrázolási típusai is (Sarlós, Kármelhegyi, Fogolykiváltó, Havas, Gyümölcsoltó, Gyertyaszentelő, Angyalos Boldogasszony…)


A 19. századtól hazánkban a nemzeti érzés és kereszténység lelki-szellemi összefonódásával párhuzamosan, a múltba visszatekintő nemzeti romantika eszmei hátterében sajátos magyar Mária-ábrázolások születtek. Így például első helyen említhetők a festészeti, szobor- és térplasztikai megoldású, az országfelajánlást idéző alkotások (az örökös nélkül maradt idős Szent István felajánlja koronáját a Szűzanyának és Magyarországot oltalmába helyezi), továbbá a Magyarok Nagyasszonya, Magyarok Védasszonya típusú egészalakos vagy mellkép-szerű Mária-portrék (egészen sajátos a márianosztrai kegykép Magyarok Nagyasszonya-ábrázolása, amelyen a Szent Szűz Szent István király koronáját viseli). Megemlítem még, hogy Szent Imre-ábrázolásokon is gyakran feltűnik a Szűzanya, aki közbenjáróként közvetíti az ifjú herceg szüzességi fogadalmát az Úrhoz.

A 15. századtól egyre nagyobb számban találkozunk az úgynevezett csodatévő Mária kegyképeivel, könnyező és gyógyító Mária-táblaképekkel. A kegytemplomok, búcsújáróhelyek száma is megsokasodik. Máriát, mint az emberiség Védasszonyát festik lobogóikra a harcmezőre induló katonák. A 19-20. századtól (a dogmafejlődéssel párhuzamosan) egyre gyakoribbá váltak a Szeplőtelen Fogantatású Mária ábrázolásai (aki a föld fölött összekulcsolt kezekkel lebeg egy madorla sugárözönében, vagy a kígyótól övezett és birtokolt földgömbön áll; a karján ülő kis Jézus keresztet, esetleg húsvéti zászlót tart a kezében, amellyel a kígyót leszúrja), és a Napba öltözött Asszony típusú változatok (talpa alatt a Hold, fején tizenkét csillagból álló korona – a Jelenések Könyve nyomán). A Napba öltözött asszonynak talán legszebb ábrázolása a csíksomlyói Szűzanya kegyszobra, melynek utánzatai találhatók az erdélyi Futásfalva búcsújáróhelyén, valamint a kolozsvári ferences templomban.

Befejezésül szólni kell Mária jelenkori ábrázolásairól. Ezek közül kiemelem Udvardi Erzsébet festőművész egyik egészen egyedi, szokatlan témájú alkotását. Egyik szárnyas oltárképén a veszprémi Magyarok Nagyasszonya Mindszenty-emléktemplom mellékoltárán azokat a pillanatokat örökítette meg alkotásán, amikor Heródes halála után visszatér a Szent Család Názáretbe, illetve az egyik szárnyon Mária és József a járni tanuló Kisjézusban gyönyörködik. Megrendítőek továbbá és egészen sajátosak azok a modern ábrázolások, amelyek megjelenítik a Mária-kegyhelyeken történt csodás gyógyulásokat, Mária rendkívüli megjelenéseit Szent Bernadettnek vagy a fatimai gyermekeknek. (Utóbbit például egyházmegyénkben a balatonfűzfői Jézus Szíve templomban láthatjuk Veszeli Lajos festőművész oltárképén.) Számos alkotás örökíti meg továbbá a „legmáriásabb pápa”, Szent II. János Pál csodás megmenekülését a török merénylő golyóinak gyilkolásától a fatimai Szűzanya védelmező karjai között.

Toldi Éva
« vissza