K
i
e
m
e
l
t

h
í
r
e
k
Kiemelt hírek
 
 
Udvardi Erzsébet festőművész emlékkiállítása
2014. június 6.
« vissza
65351191ret.jpg,

Udvardi Erzsébet festőművész emlékkiállítása
^ További képekért
kattintson a fotóra!
A nemrég eltávozott festőművésznőre emlékezünk.
2014. június 6-án nyílik
emlékkiállítása a veszprémi Érseki Palotában.

×

Szolgálat és imádság
Udvardi Erzsébetre emlékezve

„Badacsony felé szállt el egy angyal. Kis virgonc, ügyes szárnyas gyermek volt, s manapság is többnyire ott szolgál, ott köröz ezüstös szárnycsapásaival Udvardi Erzsébet tornyos badacsonytomaji műterme fölött. Majd megfogja és vezeti Erzsébet festő kezét a képmezőkön…” – így írt egyik tisztelője, Kovács Sándor Iván irodalomtörténész Udvardi Erzsébet Munkácsy-, Kossuth- és Pro Cultura Christiana-díjas festőművészről a ’90-es évek elején. Udvardi Erzsébet, aki a magyar „fényfestők társaságában” talán a legkimagaslóbb, a legsajátosabb technikával dolgozó, a szakrális fényt leginkább megragadni, felmutatni képes alkotó volt, valóban nap mint nap átélhette azt a spirituális érzést, amelyről oly szépen írt korábban Nagy Gáspár költő a „Valaki ír a kezeddel” című költeményében. Igen, Valaki írt (talán egy angyal közreműködésével) az ő kezével is, mint a képírókéval tette. De tehette azt is az a Valaki, hogy az ecsetjével festett, s általa ragyogó üzenetek szólaltak meg, s értek el a képek révén a „nézők” lelkéhez.

Udvardi Erzsébet (1929 – 2013) alkotói pályájának java része, három és fél évtized a Balaton bűvöletében telt el. Magával ragadó természeti és biblikus témáit badacsonytomaji tóparti műtermében festette meg. A nagy egyházi ünnepekhez (Karácsony, Húsvét, Pünkösd) kapcsolódó oltárképei, táblaképei megtalálhatók a Dunántúl templomaiban, de világi intézményekben is találkozhatunk aranyban és ezüstben fénylő festményeivel szerte az országban. Oltárképei, templomi pannói, akvarelljei a Balaton-mentétől Mezőhegyesig és Szegedtől Baján át Sümegig és a Nyírségig közgyűjteményekben is helyet kaptak; az Esztergomi Prímási Palotában, a Keresztény Múzeumban, Székesfehérvárott, Szolnokon, Veszprémben, a Tihanyi Bencés Apátságban, Budapesten, Győrött. Sümegcsehi ferences remeteségének aprócska templomában egy élő bibliai körkép fogadja a látogatót a művésznő alkotásaiból.

Udvardi Erzsébet a Duna partján, Baján született. Az ódon hangulatú város, a folyó és mellékága, a Sugovica közelsége, a hegyek és vizek különös fényei, színei, a mélyen hívő családi majd iskolai környezet meghatározóak voltak lelki-szellemi és térbeli látásmódjának kialakulásában. A várost pezsgő kulturális élet jellemezte, s ez már gyermekkorától jó hatással volt rá. A Kalocsai Iskolanővérek „Miasszonyunk” leánynevelő líceumában végezte az elemi- és a középiskolát. Kezdetben az irodalom vonzotta leginkább, s verseket is írt, költő akart lenni. Rajztehetségére csak később derült fény. Erről egy riportban így emlékezett:
„Körülbelül tizenöt éves lehettem, a líceumba jártam már, amikor egyszer a kedvesnővér kiültette az egyik osztálytársunkat, s azt mondta, rajzoljuk le őt. A téma, a feladat szinte bűvöletbe ejtett, s magam is meglepődtem, hogy mennyire jól sikerült a rajzom. Ezzel egy ajtó nyílt ki előttem, s egészen új fordulatot vett az életem. Fölfedeztem azt, hogy amit látok, le tudom rajzolni, festeni. Az ábrázolás és a látás képessége, amit a Teremtőtől kaptam, ekkor tudatosodott bennem.”

Utolsó líceumi évében beiratkozott Rudnay Gyula festőművész szabadiskolájába, ahol délutánonként rajzolni lehetett, s fontos mesterségbeli ismereteket tanulhatott meg. Érettségi után a budapesti Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait Bernáth Aurél osztályában, ahol Domanovszky Endre, Fónyi Géza és Hincz Gyula is mesterei voltak. 1953-ban művészettörténeti és rajztanári diplomával a kezében a fővárosi Vendel utcai tanítóképzőben kezdett tanítani. Közben festett, 1955-től pedig kiállításokon is részt vett képeivel. Egyre több időt szeretett volna tölteni a festéssel, ezért előbb félállásban folytatta pedagógusi munkáját, majd egy év fizetés nélküli szabadságot kért. Ekkoriban alapvető fordulatot vett az élete. Egy alkalommal diákcsoportot vitt táborozni a Balaton mellé, ahol sorsfordító, csodálatos élményben volt része:
„Mikor a vonatablakból kinéztem Akarattyánál, ahol szétnyíltak a fák, s megláttam egy különös szembefényben a tótükröt, amelyet az érkező szél felkorbácsolt, s melyen minden hullám külön-külön tükröződött valami végtelen fényességben, az olyan lélegzetelállítóan gyönyörű látvány volt, hogy máig felejthetetlen számomra. Véletlenek nincsenek, vallom, tehát a Gondviselés közreműködött, hogy nekem pont akkor kellett arra utaznom, s ezzel a fényességgel szembenéznem. El is határoztam, hogy valahol e vidéken szeretnék élni és dolgozni.”

1958-ban Badacsonytomajon telepedett le, a tó igézetében élt, alkotott, s itt ismerkedett meg később élete párjával, Tamás István íróval, akivel gyönyörű évtizedeket töltöttek együtt. (1974-ben az esztergomi érseki palota magánkápolnájában Lékai László püspök, apostoli kormányzó – korábban badacsonytomaji plébános – eskette őket.) Közös küldetésben jártak. Férje az élményeit, a benyomásait, a világról alkotott véleményét szavakkal, ő színekkel, formákkal igyekezett kifejezni. (Csak egy példa erre: Lourdes-i útjuk nyomán Tamás István kitűnő drámát írt Szent Bernadettről, a vizuális művész pedig megrendítő képet festett a kegyhelyen átélt élményeiről.) Erzsébetet a Balaton vezette rá az ezüst és az arany fontosságára a fényábrázolásban:
„Tulajdonképpen a természetábrázolásban fedeztem fel azt a különös fényt, amely szinte megragadhatatlannak, visszaadhatatlannak tűnt sokáig a festés során – vallotta. A fény, a jég, a lemenő nap sugarainak a vízre vetődése olyan jelenség, amit pedig nem lehet elhanyagolni. Később vallásos tárgyú képeimnek is állandó velejárója lett ez a feloldhatatlannak látszó probléma. Ha ezt a fényt meg akarom festeni, maximum a fehér színnel dolgozhatok, de az nem fénylik. Fokozatosan jutottam el odáig, hogy használjam az ezüstöt, az aranyat. Kezdetben sokat küszködtem, hogy a kellő hatást elérjem, s aztán rájöttem, e színek mellé csak nem fénylő anyagot szabad felvinni a képre, hogy kiemelkedjenek a háttérből. A fény emberen túli jelenség, azt hiszem. A Biblia tele van transzcendens jelenségekkel. Az Isten, aki fényben, vagy az égő csipkebokor képében jelenik meg, nem anyagból áll, hanem szellem és lélek metafizikai együtteséből.”

A Balaton festői, a fényfestők – közöttük a legnagyobbak, Egry József és Bernáth Aurél, és a nagyok „tanítványa”, Udvardi Erzsébet – ellenállhatatlan erővel újra és újra megpróbálták megragadni, megfesteni azt a csodálatos fényt, amely szikrázó játékossággal meg-megcsillan a tó vizén, hogy az ember szinte belefelejtkezik e látványba. S bár oly sokan próbálkoztak megörökítni e fényt, igazából csak keveseknek adatott meg ehhez a bátorság, a képesség és az alázat. Udvardi Erzsébetben megvolt az alázat, képes volt rá és eléggé bátor is hozzá, hogy a színek közül a csillogó, felfénylő aranyat és az ezüstöt alkalmazza festményein. S ezzel az egyéni kifejezésmóddal egyedülálló volt, s az ma is a magyar festészetben.

A hatvanas években, amikor Lékai Lászlót Badacsonyba helyezték plébánosnak, s tudomására jutott, hogy a hívek között egy festőnő is található, egy alkalommal felkereste Erzsébetet, akit a reggeli misékről már látásból jól ismert. Mivel az akkori nehéz időkben sokat küzdött az atya a templomok felújításával, s ahhoz állami segítséget nem kapott sosem, megkérdezte a művésznőt, nem festene-e egy faliképet a badacsonyörsi Szent Antal-kápolnába, mert a régi nagyon megrongálódott. Udvardi Erzsébet igent mondott, s ekkor készült el első templomi táblaképe, a Szent Antal a halaknak prédikál című temperával festett triptichon. Ezzel megint új fejezet kezdődött az életében. Hamarosan sorra kapta a megbízásokat, előbb a környéken, Badacsonytomajban (a templom főoltárán ma is megcsodálhatjuk Az utolsó vacsorát ábrázoló táblaképét), Ábrahámhegyen, később Keszthelyen, Hévízen, s aztán távolabb is – mindenütt templomokban.

A festés szolgálat és imádság számára – vallotta egy portrébeszélgetés során. Olyan tevékenység, „amikor a lélek szavak nélkül imádkozik”. S mikor szóvá tette valaki, hogy a Krisztus születését idéző festményein hogy kerül az egyszerű pásztorokra, s az istállóba az a sok arany- és ezüst-csillogás, kifejtette: „Ha én fénylő ruhában ábrázolom a szegényembereket, ezzel azt szeretném kifejezni, hogy az ő foltos, szegényes ruhájuk mögött egy fényes lélek lakik, s ők benső ragyogásban élő emberek. Ezt a tulajdonságukat, nem lehet más anyaggal szerintem kifejezni.”

Udvardi Erzsébet nemcsak festészetével, hanem mély hitből fakadó egyházhűségével, egyházat támogató szeretetével is beírta nevét a 20-21. századi tanúságtevő alkotók sorába. Az ezredfordulón kezdett hozzá élete és szolgálata utolsó évtizedében a ferences remeteség sümegcsehi temploma – melyet Boldog John Henry Newman bíboros tiszteletére benedikáltak – szentképeinek megfestéséhez P. Barsi Balázs sümegi ferences házfőnök felkérésére (sajnos halála megakadályozta, hogy befejezhesse). 2008-ban Isteni irgalmasság vasárnapján ismét újabb csodával gazdagodott általa (ezúttal) Badacsony. Az ő ötletére és szándékára a Badacsony-hegy keleti oldalában a Klastrom-kút közelében a hegyre vezető turista út mentén II. János Pál pápa tiszteletére egy emlékhelyet hoztak létre, melynek ünnepélyes felszentelését Julius Janusz apostoli nuncius celebrálta. Az emlékhelyen egy kőfülkében/kőkápolnában helyezték el a művésznő csodálatos festményét, a pápa egészalakos portréját, amelyen az egyházfő pásztorbotjára támaszkodva, szokásos szelíd mosolyával köszönti az arra járókat.

A művésznő utolsó éveinek szép pillanata volt, mikor 2010-ben Tihanyban az apátsági templomban köszöntötték nyolcvanadik születésnapja alkalmából művészbarátok, tisztelők, jó barátok körében, kedves ajándékokkal; énekkel, verssel, az alkalomra írott zeneművel s egy születésnapi meglepetés-emlékkönyvvel, melybe barátai, tisztelői írtak köszöntő, emlékidéző szavakat.
Udvardi Erzsébetet tájképei és életképei nyomán a művészettörténet kezdetben a posztimpresszionista stílus követőjeként jellemezte, később pedig – amikor már a táj és a környezet hangulatait is igyekezett megragadni festményein – expresszív szürrealista festőként. Műveivel mind egyéni, mind csoportos kiállítások során bemutatkozhatott belföldön és külföldön is (Bécs, Bécsújhely, Boston, Köln, Velence, Párizs, Spoleto, Újdelhi, Lublin). Festményeit számos közgyűjtemény őrzi, köztük a Magyar Nemzeti Galéria; az esztergomi Keresztény Múzeum, a Magyar Tudományos Akadémia; a szolnoki Damjanich János Múzeum; a székesfehérvári Szent István Király Múzeum és a veszprémi Boldog Gizella Főegyházmegyei Gyűjtemény.

Toldi Éva

« vissza